A helyre egy tavalyi kirándulásunk alkalmával találtam rá, és úgy ítéltem meg, pont arra való, hogy egy hosszú nap után pár perc alatt felsétáljak ide, kiüljek a sziklákra és lógázzam a lábam a tájat bámulva.
Munka után, de még a Nagy Délutáni Csúcs előtt kirétem Szentendrére, és a Cseresznyés út végén leparkoltam az autót, s a kutyával nekivágtam a felfelé vezető sárga jelzésnek. Hamarosan el is értem a gerincen vezető ösvényt, néztem az alant elterülő erdőket, a távoli dombokat, egy ponton még a Duna kanyarulatát is látni lehetett. De nem volt kedvem ücsörögni. Éreztem a lábamba feszülő mehetnéket, így továbbhaladtam a sárgán a Nyerges-tető felé. A kutya nem osztotta a véleménymet, többször is vágyakozva pillogott visszafelé. Tényleg öreg és fáradt már! Az utat szegélyező szederbokrok még ontották az érett gyümölcsöt, így jól belakmároztam belőle, ami már csak azért is jólesett, mert elfelejtettem vizet hozni magammal.
A hegytetőről jól megnéztem a Megyeri-hidat és az Omszki-tavat, majd elindultam lefelé a lejtőn. Elképesztően meredek volt. Azon csodálkoztam magamban, hogy tudtunk mi tavaly ezen a kaptatón 40 fokos hőségben, 20kg-os hátizsákokkal felkapaszkodni? Fákba fogódzkodva araszoltam lefele, minden lépésnél apró agyagrögökön gurultam lefelé. Dézi megelőzött. Most először az út során, és csúfondárosan nézett vissza: na mi lesz? Lemaradsz? Le bizony, te ügyes kis négylábú barátom!
Az Álló-rétnél elolvastam a táblát: A Vörös-kő 1,6 km. Hm. Az egy ugrás. El is indultam arrafelé, itt már a kutya is felélénkülve kaptatott az úton felfelé. (Sokkal jobb úgy menni, ha ő is jól érzi magát - állapítottam meg.) Legnagyobb meglepetésemre az út egyáltalán nem volt túl meredek, vígan felértem fél óra alatt némi szeder és som evéssel együtt. Mennyivel másabb így, mint hőségben, tizen egynehány kilós hátizsák alatt görnyedve!
Elérve az esőbellót, leereszkedtem a kis ösvényen a kedvenc kilátópontomra és gyönyörködtem a tájban.
A rend kedvéért azért felmásztam a Vörös-kőhöz is, majd ugyanezen az úton visszatértem az Álló-rétre. Itt a piros kereszt jelzésen a hegy lábánál haladtam egy ideig, majd egy erdészeti úton balra kanyarodva értem el újra a gerincen vezető sárga jelzést.
Most sem volt kedvem ücsörögni a hegyen, gondoltam megkeresem a Szentendrei-barlangot, melyet a gerinc alatt jelzett a térképem. Alig látható kis ösvény vezet lefelé a füves hegyoldalon a sziklák felé. óvatosan ereszkedtem le a csaknem függőleges úton, s végül ott álltam a barlangmélyedés előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése