A terv az volt, hogy keresek valami izgalmas, sosem járt szurdokot a Pilisben, vagy a Visegrádi-hegységben. Valamit, ami hasonlít a Salabasina-árokhoz, vagy a Rám-szakadékhoz, csak nincsenek arra millióan. Tavasszal a pilismaróti szurdoktúra jól bejött, így megakadt a szemem egy fél mondaton az FB túrázós csoportjában. Kalicsa-patak!
Meg is néztem a térképen, Dunabogdány közelében érkezik a Dunához a patak, így aztán kiindulópontul Dunabogdány utáni földutat választottam, ami nem volt jó megoldás, mivel az innen vezető utak vagy magánutak, vagy le vannak zárva kapuval.
Így aztán visszamentem Tahitótfaluba, a Bercsényi úton felkanyarodtam a hegyre, és az aszfaltút végén, a fakeresztnél leparkoltam az autót, jobb híján jelzett turistaúton kell elérnem a célom. Tehát kezdetben a sárga, majd a sárga kör jelzésen indultam a Hétvályús-forrás felé. Békés erdei úton értem el a vizet, feltankoltam a forrásból, és tovább indultam.
A térkép meredek utat jelzett a továbbiakban, s valóban erősen közelítette a függőlegest, sok helyen a vízmosta gyökerekbe kapaszkodva tudtam csak felfele haladni, ráadásul a csendesen csepergélő eső tovább síkosította az amúgy is sáros ösvényt.
Lassan, de biztosan felértem a gerincre, s mivel a térkép kifejezetten gyönyörű kilátást jelzett a Vörös-kőnél, úgy döntöttem, hogy teszek egy kis kitérőt arrafelé. Nem bántam meg, a felhős idő ellenére fenséges panoráma fogadott az 521 m-en fekvő kilátópontnál. Ezen látványban gyönyörködve elfogyasztottam korai ebédemet, majd visszafordultam a Kalicsa-patak felé a piros, majd a zöld jelzésen.
Az út kellemesen lefelé vezetett, elvitt több rét és egy kis erdei tó mellett. A nagy csendben csak a fákról lepergő eső, no meg néhány jöttömre megriadó őz alatt megreccsenő faág hangja hallatszott.
Az út egyre jobban lejtett, hamarosan levitt egy mélyebb völgybe, és itt elértem a patakot. Méteres páfrányok borították a partját, még a környező sziklafalakról is páfrányok lógtak. Közben a nap is ki-kisütött, betűzött a fák közé, megvilágítva a burjánzó növényzetet. A dzsungelszerű hatást csak fokozták a fákról lelógó liánok, a szurdokfalakra felfutó borostyán és a rengeteg kidőlt, korhadó fa közül előtörő bokrok.
Mindenesetre csodálatos látvány és érzés volt, nem tudtam betelni az élménnyel. Nagyon reméltem, hogy végig tudok menni az úton, és sehol nem kell majd visszafordulnom.
A páfrányos-borostyános dzsungelbe néhol derékig érő csalános párosult, sziszegve vágtam át magam rajta.
Elértem a két Kalicsa-patak összefolyását.
Nagyon szerettem volna a másik ágban is végigmenni, de éreztem tagjaimban a fáradtságot, így csak egy kicsit bóklásztam még abban az irányban is, álltam az elágazásban és sehogy sem akaródzott itt hagyni ezt a helyet.
Aztán mégis útra keltem. Egy szikla tetején elég rémes szag csapta meg az orrom, és a következő fordulónál a fatörzsek és a szikla közé szorulva egy oszló őztetemet találtam. Szegény pára valószínű a meredek szurdokoldalban száguldhatott lefelé, és a törékeny vékony lábai becsúsztak a vízbe és a szűk helyről már nem tudott kikecmeregni sehogy sem. Meglepő kontrasztot alkotott fénylő bundája és csontig rágott oszló nyaka és koponyája.
Röviden meggyászoltam, majd pár méter múlva elértem a hidat, ahol terveim szerint visszamászok a jelzett útra.
Nem volt egyszerű mutatvány ez sem, elég csúszós-meredek ösvénynek nem nevezhető helyen kapaszkodtam fel, de végül sikerült. Innen alig 1 óra alatt, a széles visegrádi kerékpárúton jutottam vissza kiindulási pontomra.
Minden porcikámat megmozgattam ezen a 2-3 kilométeres szurdokban. Az út hossza összesen 16 km volt, de az út elején a meredek szakasz és a szurdok erősen lassította a haladásomat. Mindazonáltal felvillanyozott az út, mindenkinek bátram ajánlom, aki szereti a kalandos kihívásokat és a szép erdei utakat, no meg a panorámát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése