Bodrogzug kis ágain

A Bodrogzug kis ágai már tavaly is elkápráztattak, igaz akkor csak egy kis ízelítőt kaptam belőle,  így idén szervezett túra keretében látogattunk vissza. Ezt utólag kicsit bántam, 30 ember ücsörgött 5 kenuban. Szerencsére valahogy középen leszakadtunk a társaságtól, így mégiscsak magunkban evezgettünk a Bodrog-zugi főcsatorna csendes vizén. A szervezett túrának köszönhetően legalább szereztünk némi helyismeretet is, így jövőre már bátrabban vágnék bele egy önálló felfedezőútba.  

A Bodrogzug fokozottan védett természetvédelmi terület, látogatása csak engedéllyel lehetséges, amit azonban a  www.bodrogzug.hu oldalán pár ezer forintért online is meg lehet vásárolni. 

A több, mint 4000 hektárnyi  védett területet lefűződő holtágak, csatornák szelik át, a vizek közti rétek magas füvei hajlongtak az erős szélben. A réteket sok helyen morotvatavak és mocsaras területek váltják fel, melyeket az általunk bejárt csatornáról persze nem lehet látni.  Egykoron  a  rétekre kihajtották az állatokat legelni. Manapság egyre jobban eltűnnek a legelők, teret hódít az erdő. 

Talán a legkülönlegesebb ezen a részen, hogy ez az egyetlen terület Magyarországon, amit még mindig minden évben ellep a víz a tavaszi áradások során. Legközelebb április végén kell lejönnöm ide!

Tokaj széléről a Bodrogon felfelé indult a túra, majd két kilométer múlva jobbra, a Zsaró-éren kanyarodtunk be. Hamarosan egy zsiliprendszeren kellett átkelni. Ezután már igazi csodavilág fogadott. 

A fákon, gémek, kócsagok, bakcsók csücsültek, közeledtünkre sem mindig reppentek tova, megszokták a kenusokat.  A folyó szélét vízitök és kolon mezők szegélyezték. a parton beerdősült terület rejtette a szúnyogokat és a madarakat. 

Partra szállási lehetőség nem akadt túl sok, így pár óra múlva már erősen izegtünk-mozogtunk, fájlaltuk az alsó felünk minden részletét, beleértve a kinyújtózásra vágyó lábainkat, tekergőzni akaró derekunkat és sajgó fenekünket is.  

A látvány azonban mindenért kárpótolt. Virágzó tündérrózsa, mocsári nefelejcs, kéklő égbolt, zöldellő fák mindenfelé. 

tavi káka virága

Az előttünk levő műtárgynál átemeltük a kenut egy rövid szakaszon. A vízben piócák lesték, mikor tapadhatnak a bokánkra, de kicseleztük őket.

Mocsári nefelejcs szegélyezte a nádast.

Az átemelés után, úton a kilátóhoz. (Zalkodhoz közel) 

Kikötöttünk. A hajók nevei egy-egy bodrogzugi növény nevét viselik. 

A tavaszi áradások miatt a terület jó része még mindig járhatatlan. Másnapra kerékpártúrát terveztünk, mely átvezetett volna Zalkod és Olaszliszka között, de túravezetőnk azt mondta, nem járható arrafelé az út. Kerékpárral legalábbis biztos nem, így újraterveztük az

Panoráma a kilátóból. 

A lemaradókat bevontatták. 

Gólyatalálkozó - tán épp azt tárgyalják meg, hogy cserkésszék be a békákat...

Az estét Tokajban töltöttük, sétával és lángosozással, az éjszakát pedig egy szöcskékkel teli szúnyogmentes réten. 

Az előtérben a lósóska, vagy havasi lórom, esetleg órom, bábilló vagy bábikó. 

Táborozás a Bodrog mellett

Mint előző bejegyzésemben is írtam, leszálltunk a vonatról a felmálházott bringákkal és éjszakai szállást kerestünk Tokaj környékén. Szemeink előtt part melletti, csendes, szúnyog mentes hely lebegett, ahol szűk családi körben tábortüzezhetünk késő estig. 

Kis keresgélés után végül a  helyi horgászok tanácsát kérve leltünk ár a romantikus, ámde korántsem szúnyogmentes táborhelyre. Meglepetésképp azonban gyönyörködhettünk a kérészek nászában, ám ezt ellentételezendő nem voltunk egyedül: több fotós is tobzódott még a parton. De nem bántuk, kedvesen mutogatták nekünk és egymásnak az épp rajtuk vagy rajtunk vedlő tekergőző tiszavirágokat. 

Közben az ég beborult, dörgött, majd újra kisütött a nap, a kérészek lassan elfogytak, velük együtt a fotósok is. Magunkra maradtuk. 

Az idő szinte percről percre változott, egyszer felhők gomolyogtak az égen, másszor kisütött a nap, s  hol kékre, hol szürkére, hol sárgára színezte a tájat. 

A tűz fölött sütögető helyet rögtönöztünk, és jó hangulatban figyeltük az égbolt változásait.

Néha az eső is csepergett kicsit, de hamar meggondolta magát és hagyta, hogy a nap utolsó ecsetvonásokkal vörös, narancs és lila(!) vonalakat húzzon az égre. 

Nem csalás, nem ámítás: tényleg ilyen lehetetlen színe volt az égnek!

Szerencsére a tűz füstje távol tartotta a vérszívókat, így egész késő estig beszélgethettünk a pislákoló láng mellett, sőt még gyerekkorom tábortüzes nótáit is elénekeltem, különösen édesapám kedvencét: "Darumadár fenn az égen, hazafelé szálldogál..." 

Éjszakára ez az öreg fűz suttogta a mesét, s mikor eleredt végül az eső,  a sátor ponyvája alól hallgattuk ütemes kopogását. 

Otthon éreztem magam.