Táborozás a Bodrog mellett

Mint előző bejegyzésemben is írtam, leszálltunk a vonatról a felmálházott bringákkal és éjszakai szállást kerestünk Tokaj környékén. Szemeink előtt part melletti, csendes, szúnyog mentes hely lebegett, ahol szűk családi körben tábortüzezhetünk késő estig. 

Kis keresgélés után végül a  helyi horgászok tanácsát kérve leltünk ár a romantikus, ámde korántsem szúnyogmentes táborhelyre. Meglepetésképp azonban gyönyörködhettünk a kérészek nászában, ám ezt ellentételezendő nem voltunk egyedül: több fotós is tobzódott még a parton. De nem bántuk, kedvesen mutogatták nekünk és egymásnak az épp rajtuk vagy rajtunk vedlő tekergőző tiszavirágokat. 

Közben az ég beborult, dörgött, majd újra kisütött a nap, a kérészek lassan elfogytak, velük együtt a fotósok is. Magunkra maradtuk. 

Az idő szinte percről percre változott, egyszer felhők gomolyogtak az égen, másszor kisütött a nap, s  hol kékre, hol szürkére, hol sárgára színezte a tájat. 

A tűz fölött sütögető helyet rögtönöztünk, és jó hangulatban figyeltük az égbolt változásait.

Néha az eső is csepergett kicsit, de hamar meggondolta magát és hagyta, hogy a nap utolsó ecsetvonásokkal vörös, narancs és lila(!) vonalakat húzzon az égre. 

Nem csalás, nem ámítás: tényleg ilyen lehetetlen színe volt az égnek!

Szerencsére a tűz füstje távol tartotta a vérszívókat, így egész késő estig beszélgethettünk a pislákoló láng mellett, sőt még gyerekkorom tábortüzes nótáit is elénekeltem, különösen édesapám kedvencét: "Darumadár fenn az égen, hazafelé szálldogál..." 

Éjszakára ez az öreg fűz suttogta a mesét, s mikor eleredt végül az eső,  a sátor ponyvája alól hallgattuk ütemes kopogását. 

Otthon éreztem magam.