A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pohorje. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pohorje. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 7., péntek

Lovrenc-tavak

Pohorjei tartózkodásunk második napjára családi túracsapatunk könnyebb útvonal után áhítozott. Ezért azt találtam ki, hogy autózzunk át Roglára, ahol, ha valaki akarja, megnézheti a lombkoronasétányt. Ennél rövidebb és szintmentesebb útvonalat elképzelni sem tudtam. A vállalkozóbb kedvűekkel pedig elsétálunk a Lovrenc-tavakhoz. Sem a táv, sem a szintkülönbség nem jelentős, a tóvidék pedig több szempontból is igazi különlegesség.

Már az is szokatlan, hogy a tavak egy széles hegyháton alakultak ki, nem pedig egy völgyben. Igazából nem is klasszikus tavakról van szó, hanem egy hatalmas tőzegláp felszínén kialakult apró tavacskákról. A magaslápot elsősorban csapadékvíz táplálja, a helyenként csaknem három méter vastag tőzegréteg mélyedéseiben pedig a vízállástól függően 11–22 kisebb-nagyobb lápszem jelenik meg. A kis tavak kevesebb mint másfél méter mélyek, tőzeges medrüknek köszönhetően pedig egészen sötét színűek.

Meglepetésemre mindenki ezt választotta a lombkoronasétány helyett. Kicsit morgott a társaság, hogy a legnagyobb déli hőségben indulunk, de hát így jár, aki 9-kor kel és még vásárolni is akar a túra előtt. Bár kezdetben napsütötte fennsíkon haladtunk,  hamar elértük az árnyas erdei utat, így megnyugodtak a kedélyek. A hatalmas fenyők alatt süppedős, üde zöld moha, korpafüvek és páfrányok buja zöldje borította a talajt. Engem persze leginkább a rengeteg gomba hozott lázba. Vargányákkal, tinórukkal teli kosarakkal jöttek velünk szembe az emberek, én pedig egyre nagyobb érdeklődéssel vizslattam az út menti erdőt.


A tavakhoz közeledvén pedig megszaporodtak az erdeiáfonya bokrok. Apró, lila, kellemesen savanykás bogyói jólesően oltották szomjamat a nagy melegben. 


Másfél órás séta után értük el a láp pallósorát és a kilátótornyot. A toronyból végtelen törpefenyő rengeteg között vezető pallósort láttam csupán, a lápszemek innen nem voltak láthatóak. Úgy látszik, azokért jobban meg kell dolgozni! 

Nagy lelkesedéssel vetettem volna magam az útra, ám előtte be kellett várnom a családot. A csapat ugyanis a nagy expedíció előtt még úgy döntött, energiát gyűjt egy gyors ebéd formájában. De mindennek eljött az ideje, s amint az utolsó falatot is lenyelték, én máris hosszú léptekkel szeltem a métereket a havasi törpefenyők között, amik szemmel láthatólag jól bírják ezt a savas és rendkívül tápanyagszegény környezetet. A Lovrenc-tavak másik különleges növénye a kereklevelű harmatfű, amely rovarokat fogyaszt. Hiába meresztettem azonban a szemem a pallóról, egyetlen példányt sem sikerült kiszúrnom a tőzegmoha között.

A tőzeg maga is igazi különlegesség. Írtam már erről korábban, de azért most is leírom: a tőzeg ott keletkezik, ahol a talaj tartósan vízzel telített. Az elhalt növények – a magaslápokon elsősorban a tőzegmohák – az oxigénszegény, savas környezetben nem bomlanak le teljesen. Az újabb és újabb növényi maradványok rákerülnek a régiekre, és rendkívül lassan egyre vastagabb tőzegréteget hoznak létre. A Lovrenc-lápon ez a réteg helyenként csaknem három méter vastag.

A tőzeglápok egyik legfontosabb szerepe a szén megkötése. A lassú lebomlásnak köszönhetően a növényekben megkötött szén bekerül a tőzegbe, ahol akár évezredekig is megmaradhat. Ennek globálisan is óriási jelentősége van: bár a tőzeglápok a Föld szárazföldi felszínének mindössze körülbelül 3%-át borítják, több szenet tárolnak, mint a világ összes erdeje együtt.

A tőzeg rengeteg vizet képes magában tartani. Különösen a tőzegmohák rendelkeznek elképesztő vízmegtartó képességgel: saját száraz tömegük sokszorosát képesek vízből felvenni, olyanok, mint egy hatalmas élő szivacs.  Persze a dongautat nem hagytuk el, mivel a tőzeg nagyon sérülékeny, és a fentiekből is látszik, miért kell ennyire vigyázni rá.

A tőzeg ráadásul nemcsak vizet és szenet őriz, hanem a múlt apró nyomait is. Ahogy rétegről rétegre felhalmozódik, pollenszemek, növényi maradványok, faszéndarabkák és más mikroszkopikus anyagok kerülnek bele. A kutatók tőzegfúrásokkal mintát vesznek ezekből a rétegekből, és többek között a bennük megőrződött virágpor alapján rekonstruálhatják, milyen növényzet borította a környéket több száz vagy akár több ezer évvel ezelőtt.

Vagyis miközben mi odafent a pallón sétáltunk, alattunk rétegről rétegre a Pohorje több ezer éves története rejtőzött.

Persze séta közben ezek az információk egyáltalán nem jártak a fejünkben, csak sétáltunk a pallón és elmerültünk a táj szépségében, a tavakon elterülő tündérrózsa virágokban. Eltöprengtünk azon is, hogyan kerülhetett hal az egyik lápszembe, és mit kereshetett egy szál tőkés réce a vízen. 


A visszafelé vezető úton különösen a hal tekintetében alakultak ki vadabbnál vadabb elképzelések, cserébe viszont pillanatok alatt visszaértünk az autóhoz. A társaság fele teljesen kitikkadva érkezett meg, én pedig csak azért voltam kissé csalódott, mert a többiek mérsékelt gombászati érdeklődése miatt a vargányák után csak kutyafuttában keresgélhettem.

Összességben azonban számomra nagyon szép, érdekes és tartalmas kirándulás volt. 


2026. augusztus 6., csütörtök

Sumik erdőrezervátum és vízesések - nyáron


Idén, 13 éves kapcsolatunkban először a párom testvéreivel és családtagjaikkal terveztük a nyári kirándulásunkat. Ez azért is meglepő, mert nem egy kirándulós társaság, meglehetősen különböző elképzelésekkel és igényekkel.

Az egész úgy kezdődött, hogy én szeretek kirándulni, a párom ugyanakkor meglehetősen ritkán tart velem. Amikor jön, akkor sem vagyok biztos benne, hogy mit szól hozzá. Sokszor szótlanul sétál mellettem, és időnként kifejti, hogy már szívesen megérkezne. Mármint a túra végéhez. Ennek ellenére, amikor csak tudom, cipelem magammal. Kezdetben gyanakodva hallgatja a terveimet, utólag azonban mindig lelkesen nyilatkozik az útról.

Tavaly pedzegette először, hogy szívesen elhozná a családjában fellelhető ifjakat is az útra. Végül téli Šumik erdőrezervátumban tett kirándulásunk során érlelődött meg benne végleg az elhatározás, s egy téli napon feltette a kérdést a fiataloknak, hogy van-e kedvük eljönni velünk kirándulni négy napra a Pohorjébe.

Kiderült, nemcsak nekik van. Az idősebb generáció felhördülve követelte, hogy vigyük őket is magunkkal. Így szállást foglaltam 13 főre, és kíváncsian vártam, mi sül ki ebből. Mind igényben, mind erőnlétben, mind napi ritmusban nagyon különböztek egymástól a társaság tagjai.

Eljött a nagy nap. Kiderült, érkezésünk délutánján is szeretne kirándulni a csapat, így bevezetésül a Črno jezero-t javasoltam nekik, ami tényleg csak egyórás, könnyű séta egy gyönyörű hegyi tóhoz.

Este mindenki izgatottan érdeklődött a másnapi túra részletei iránt. A Šumik-vízesésekhez megyünk, 9 kilométer lesz, 700 méter szintet megyünk felfelé, két gyönyörű vízesést fogunk látni, és láncokkal megerősített útvonalon haladunk. Próbálták elképzelni, mit is jelenthetnek a számok a valóságban, és hogy a láncokkal megerősített rész vajon jót jelent-e vagy rosszat. Könnyebb lesz ettől, vagy nehezebb az út?

Végül majdnem mindenki bevállalta az utat, 11-kor indultunk a Bajgot parkolóból. Az első kaptató megdobogtatta a társaság szívét, ki is fújtuk magunkat a végén, de aztán jó darabon lefelé vezetett az út. 

Meglepetésemre a szemfüles csapat gombákat is talált útközben, ezeket megszakértettem és összeszedtem. Persze ezt nem mindenki viselte türelemmel. Belátom, aki nem érdeklődik a gombák iránt, annak igencsak unalmas lehet ilyenkor a várakozás.

Mikor elértük utunk legalacsonyabb pontját, megpihentünk és megebédeltünk. Innentől azonban megkezdődött a túra kihívásos része: megkezdtük a kapaszkodást a Lobnica folyó mellett felfelé. Az út ilyenkor, nyáron is gyönyörű, égig érő zöld erdő lágyítja a nap erejét. Meredek völgyoldal közepén, mohás sziklák között kanyarog a vadregényes erdei ösvény. 

A hegyoldalból lezúduló, gyors vizű patakok vájta medrek felett kellett átkelni, sokszor sziklákba, drótkötelekbe kapaszkodva. Szerencsére azonban mindenki ügyesen vette az akadályokat.

Az út eközben meredeken emelkedett, reménykedtem, hogy az út szépsége feledteti a nehézségeket.

A Mali Šumik előtti függőhidat elérve a fiatalok belegázoltak a jéghideg vízbe. Hamarosan a felnőttek is követték példájukat, kicsit felfrissült a lábunk, és a sziklákon ücsörögve kipihentük magunkat.

Átkelve a függőhídon, rövid kapaszkodóval újra a völgyoldalban haladtunk, lábunk alatt zúgott a folyó. 

A téli túra emlékei alapján úgy találtam, meglepően könnyen járható az út. Ezt a véleményemet a társaságból nem mindenki osztotta, pláne azután, amikor meglátták a Veliki Šumikkal szemben felvezető függőleges kapaszkodót. Bár az utat lépővasak és lánc is segítették, azért kellett némi ügyesség és erő a feljutáshoz.

Fotó: Sajó Dóra

Sajnos arra számítottak, ezután vége lesz a megpróbáltatásoknak, így a következő emelkedőnél szemrehányó tekintetet vetettek ránk, s hangot is adtak csalódottságuknak. Hiába bizonygattuk, hogy ez az utolsó emelkedő, tájékoztattak, hogy ezt többé már nem hiszik el nekünk. 

Menekvés azonban nem volt, itt is fel kellett mászni. Utána azonban már tényleg nem várt nagy emelkedő.

A társaság fáradtan, de megkönnyebbülten érkezett vissza az autóhoz, és úgy vélték, már pontosan tudják, mit jelent a 9 kilométer és a 700 méter szint. 

Azért büszke voltam rájuk: egy alapvetően nem túrázó társaság minden láncot, sziklát és emelkedőt leküzdött, és együtt teljesítettük az egész útvonalat.

Nekem azonban mindez még nem volt elég, így bevállaltam még 9 kilométert hazáig gyalogosan az erdőn át. Legnagyobb örömömre Péter is velem tartott. Nocsak, miből lesz a cserebogár!


 

2026. január 2., péntek

Bistrica Vintgar - egy szurdok Maribor közelében

A szurdok Slovenska Bistrica felől megközelíthető, Zgornja Bistrica falu széléről indul a Bistrica patak mellett. Úgy terveztük, itt indítjuk az új évet, ez lesz itt tartózkodásunk utolsó, könnyed, levezető túrája, majd ripsz-ropsz hazarepít minket az autó. 
Mivel nem megyünk 700 méter fölé, úgy számítottam, nem lesz hó, így tényleg könnyű séta lesz a víz mellett. 

A levegő fagypont felett volt, az erdő vörös lombbal borított ösvénye enyhe emelkedővel kanyargott a folyó mellett. A víz apró zúgóin szép jégcsapok és jég gömbök képződtek. 




Himbálódzó jégcsapok. 
Legnagyobb meglepetésemre a folyópartot széles sávban zsurló borította. 

A következő meglepetés akkor ért, amikor pár méter emelkedő után először eljegesedett ösvény, majd igazi, havas táj fogadott. 

A fagyott folyó visszatükrözi a szemközti napfényes hegyoldal sárgáját. 

A Sum vízesés felé egy kis kitérőt kell tenni egy keskeny ösvényen. Nagy lendülettel vágtam neki az útnak, majd észrevettem, hogy a többiek nem követnek. Eltántorította őket a jeges ösvény látványa. 
Pedig nem is volt olyan csúszós, mint amilyennek fentről látszott. Bár néhol ügyeskedni kellett, meg kapaszkodni, de azért gond nélkül le- és feljutottam. 
A Sum vízesés 20 méter magasból zúdul alá. 

Visszamásztam az útra, ahol már téli arcát mutatta az erdő. Innen még felkapaszkodtunk a következő vízesésig egy vadregényes kaptatón. 






Innen visszafordultunk,  és egy elágazásnál egy meredek emelkedőn kimásztunk a völgyből  némi panoráma reményében. Ezután  a gerincen haladtunk, a fagyos szél fújt, de a látvány megérte. 
Meredek lejtőn, gyökerek alkotta lépcsőn, késő délután ereszkedtünk vissza a szurdokba.
A túra sokkal vadregényesebb, fárasztóbb és kalandosabb lett, mint amire számítottam. 

Šumik erdőrezervátum

Ez a túra ígérkezett a tervezettek közül a legkalandosabbnak: két vízesés mellett halad el, láncokkal segített terepen. Összesen 6 km-es körtúra Bajgot parkolóból, a hegy szívéből indítva. 
Voltak kétségeim, hogy fogjuk tudni ebben a nagy hóban elérni a parkolót, meg amúgy is: rövid az a 6 km. Úgyhogy terveztem egy hosszabb, 16 km-es körtúrát a Locuson. Így Ruse felől közelítettük a hegyet, letettük az autót az útvonal egy jól megközelíthető pontján és nekivágtunk az erdőnek. 

Elhaladtunk az aszfaltúton a házak között, majd az egyik épület mellett betértünk az erdőbe egy hóba taposott vékony ösvényen, ami egészen a szomszéd házig vezetett, majd eltűnt a semmiben. Meresztettük a szemünket, néztünk jobbra, néztünk balra, vizsgálgattuk a térképet, sehogy sem tudtuk kitalálni, merre mehet tovább az út a nagy hóban. Mindenfelé fákat és érintetlen, hófehér tájat láttunk. Így újra beültünk az autóba, és megpróbáltunk közelebb jutni a parkolóhoz, immáron nem aszfalt, hanem kőzúzalékos úton. Meglepően jól járható volt, mint mondtam, ezeket is kotorták.

A parkoló teljesen üres volt. Érkezésünkkor sütött a nap, bár a parkolóba nem jutott le a fénye. Ez a kép a visszaérkezésünkkor készült, amikor már havazott.
A parkolóból kivezető út. 

A Lobnica patak fekete vize érdekes kontrasztott alkotott a táj puha fehérségével. Mint a gyermekek, úgy  belelkesedtünk ennyi szépség láttán. 



Kicsit bolyongtunk, hogy merre is kell menni, nem gondoltuk át a körtúra irányát. Először elindultunk balra, aztán pár száz méter múlva jobbra, majd kiderült, hogy mégis balra kell. Szóval felkészültek voltunk, de legalább többször is elsétálhattunk a csörgedező patak mellett. 



Végül rátaláltunk az útra. Kezdetben valami hószán által letaposott úton, ragyogó napsütésben haladtunk felfelé.  

Aztán lekanyarodtunk egy ember nem járta útra. Térdig süppedve lépkedtünk a szűz  hóban. Szemmel láthatólag erre már hetek óta nem járt senki, csak néhány szarvas lába nyoma kavarta fel itt-ott a havat. Szerencsére itt már lefelé haladtunk. Közben nagy fellegek érkeztek a hegyek fölé, és szép, lassú pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

Mire elértük a körtúrát kettészelő autóutat, már sűrűn havazott. Itt eltöprengtünk, vajon menjünk-e tovább a vízesések felé, ahol az út már felfelé megy, nagy a hó, és még jobb időkben is láncokkal segítik a mászást? Mentünk. 
Kicsit megálltunk harapni valamit, de annyira hideg volt, hogy sokáig nem időztünk. Aztán egyszer csak emberi lábnyomokat pillantottunk emg a hóban, ami nagy segítség volt a későbbiekben, mert - bár az út jól láthatóan jelzett volt, mégis könnyebb volt belőni, merre is vezet az út a havas,  meredek hegyoldalon keresztül. 
A sziklásabb részeken jól jött a láncos kapaszkodó. 
Elérkeztünk a függőhídhoz. Az út a kép jobb oldalán "látható". Vagy inkább sejthető. 
A látvány elképesztő, az érzés leírhatatlan!

Az út tulajdonképpen innentől kezd emelkedni és izgalmassá válni.  A híd után kb. két métert kellett szinte függőlegesen felfelé mászni a hóban. A kihívást az jelentette, hogy a hó alatt nem látszódott a kapaszkodó sem a kéznek, sem a lábnak. Így az, aki elöl haladt felfedezte a terepet: gyakorlatilag kiásta az utat a következőknek. A hegyoldalban haladva sem volt könnyű törni az utat. A hó mély volt, az ösvény keskeny, de legfőképp láthatatlan, a folyó méterekkel a lábunk alatt kanyargott. Ha rossz helyre lépünk, esélyes, hogy egyenest belecsúszunk a kavargó jeges áradatba. 

Újabb átkelés a víz felett. 

Néha váltottuk egymást az első pozícióban. Próbáltam én is pár száz méteren keresztül. Jól elfáradtam. 

Közeledünk a Slap Veliki Šumik-hoz (nagy vízesés). 

A 24 méter magas Nagy Sumik vízesés. 

Itt következett az út legnehezebb pontja. Több 10 métert kell nagyon meredeken felfelé haladni egy meglehetősen nehéz, technikás terepen. Elvileg lépővasakon kellene lépkedni, ám a hó alatt nehéz megtalálni ezeket. Úgyhogy először tisztítjuk az utat, keressük a jó lépési lehetőséget. Szerencsére itt is van acélsodrony, ami segíti a kapaszkodást. Igaz, hogy a kesztyűm csúszik, csurom víz, tapogatom a hó alatt a lépővasat, a szemüvegem párásodik, ahogy lélegzem, izzadok, közben a hó a nyakamba hullik az égből. Mégis csodásan érzem magam. A többiek már felértek, onnantól enyhül az emelkedő. Elérjük a  vízesés szélét, itt még felkapaszkodunk két sziklafal között, majd csaknem vízszintesen folytatjuk az utat a gyönyörű, behavazott erdőn át. 



Látszik is, hogy nem tudok betelni a látvánnyal, számtalan hasonló kép készül, ez ezért tetszik, amaz pedig amazért. 



Végül 4 óra túra után visszaértünk a kiindulási pontunkra. Itt a táj most mégis más arcát mutatja, mint idnuláskor. Szeretem, amikor egy nap kétféle látványt produkál ugyan az a táj. 


Örültünk, hogy nem a 16 km-es útra jöttünk, necces lett volna ezen a terepen még sötétedés előtt teljesíteni. 
Az autónál gyorsan megebédeltünk, majd még csaknem világosban sikerült kiérnünk a hegyek közül.