A következő címkéjű bejegyzések mutatása: köd. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: köd. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. február 15., vasárnap

Sánc-hegy egy ködös hajnalon

A parton kékesen szóródnak a hajnal fényei a ködön át. 
A Sánc-hegyre vezető úton még ködbe burkolózva haladtam. A Magaspart tetejéről ennyi látszott a lakitelki adóból. 

 

A köd lassan felszállt. Előbukkant a Duna. 

A két kép készítése között 20 perc telt el. 



2025. január 27., hétfő

Inverzió

A városban szürke szutyok, a hegyekben köd, zúzmara, a csúcson napsütés. Két lányomat napfürdőzni viszem Galyatetőre. 

Az autópályát szegélyező fák feketén bólogatnak, a távolban szürkén emelkednek a hegyek. A kocsiban beszélgetünk.

A kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 

Elérjük a Mátra kapuját, megkezdjük a kapaszkodást a szerpentinen egyre feljebb. A köd sűrűsödik, majd hirtelen zúzmarás fehérségben úszik az erdő. 

A kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 

A csúcson ragyogóan süt a nap,  leparkoljuk az autót - itt ingyen lehet (még). Kiszállunk, a nagyobbik  csücsmétbe ütközik, nem tudja bekötni a cipőfűzéjét. Míg ezzel bíbelődök, a kicsi meglóg, sehol sem találjuk. Jó, aggodalomra semmi ok, mégiscsak felnőtt már, tán csak nem tűnik el! - mégis 25 éves emlékek törnek elő. 

Felkapaszkodunk a kilátóig, majd konstatáljuk, hogy 200 forintos érme kell a belépéshez. A nagyobbat leültetem a padra, majd visszabattyogok a házak közé, hátha váltanak itt pénzt. Meglepetésemre még vásárolnom sem kell, simán felváltják az ötezresem. Boldogan loholok vissza, addigra a kisebb is fent csücsül már. Megtekintjük fentről a felhőtengert, távolban a Tátra csúcsait, majd elindulunk az egyik jelzésen. 





A kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 

Leginkább a babáról beszélünk, meg arról, hogy is volt az akkoriban, amikor ő volt kicsi, mit kell még beszerezni a maradék egy hónapban, mit vigyen a kórházba, milyen lesz a szülés. Próbáljuk a kisebbet is bevonni, de nem kommunikatív, pedig normál esetben be sem áll a szája. 

Közben egy irtás szélén megállunk, bámuljuk a tájat alant. A kivágott hegyoldal most is szomorú látvány, ám alatta a hullámzó felhőtenger mégis lélegzetelállító. 

Ki is nézek egy utat, mely a épp a felhőhatáron kanyarog. Ehhez azonban le kell ereszkedni az irtáson át. Nagyobbra nézek: menni fog? Válasz helyett már neki is lódul, viszi a nagy pocakját. Sikerrel vesszük azt a pár izgalmas métert lefelé, már az ösvényen kanyargunk. 

Nézzük a felhőtengert erről az oldalról is. Lelkendezek.
A kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 
Laposan, aggódva pillantok a kicsire, nehogy észrevegye - ha ez sem dobja fel, akkor mi? 
Lassan visszaérünk az autóhoz. Megbeszéljük, hogy a ködös, zúzmarás részen megállunk még. 
A nap lemenőben, az aszfaltút felett sárgán gomolyog a pára. Elképesztő látvány, megállok az út szélén, a nagyobbal nekilódulunk az ösvénynek. A kicsi nem mozdul.

Aztán lejjebb ereszkedünk, itt már sűrű a köd, a fákon hófehér tüskéket növesztett a zúzmara. 

A nagyobbikkal már fokozhatatlan a lelkesedésünk, ám a kicsi még mindig nem szól egy szót sem. 
Hazamegyünk. Az autóúton a kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 

Aztán este mégis felhív a kicsi: "Amúgy nagyon szép volt odafent minden. Csak nem akartalak lehozni benneteket az életről! "- mondja és nekem belesajdul a szívem. De talán mégis bejutott valami a zárt belső sötétségébe.

2024. december 31., kedd

Prédikálószék - Vadálló-kövek - Szőke-forrás-völgye extrákkal

Úgy alakult, hogy mégis egyedül megyek kirándulni tegnap. No, akkor a felhők fölé megyek! -gondoltam. Kicsit ugyan  későn derült ki, s aggódtam, hogy nem lesz már hely Pilisszentlászlón,  a Kis Rigó vendéglő előtti parkolóban. Így majdnem elcsábultam  az első zúzmarás erdő látványától, de végül mégis elfoglaltam a néhány utolsó szabad helyek egyikét és megindultam a tömeg előtt a Prédikálószék felé. 

Prédikálószék 


Magam is meglepődtem, milyen jó tempóban haladtam felfelé!
Kezdetben zúzmarás erdőn vágtam keresztül, majd eltűnt a fehérség, jött a köd, végül inkább csak kékes pára ült meg a fák között, a fák feketén vetették sötét árnyékukat a verőfényes napsütésben.
Néhány csapatot meg is előztem felfelé, ezen újfent elcsodálkoztam, nem szokásom így vágtatni, az emelkedőkön inkább csak vánszorogni szoktam. 
Eddig még sosem vettem észre, hogy egy pontról a fák közül kitekintve látható a kilátó. 
Mire felkapaszkodtam a csúcsra jól megszomjaztam. Ekkor jöttem rá, hogy elfelejtettem inni hozni magammal. 
Nagy panorámára nem számítottam, láttam az időképen, hogy vastagon gomolyog a felhő. Az inverziónak köszönhetően a hegycsúcsok szerencsésen kilógtak belőle. Pl.  a szemközti 482 méter magas Hegyes-tető egy kicsit látszik. 

Így aztán bámultam egy darabig a nagy Semmi fehérséget felülről, s szomjúság ellen elrágcsáltam 3 magammal hozott retket és bánatosan néztem, hogy az a regiment ember, aki épp a kilátóban és környékén volt, bezzeg nem hagyta otthon az innivalóját. 
A kilátó lépcsőjén lefelé tekeredve elméláztam, merre is menjek tovább. Végül a régi, jól bevált úttalan útra szavaztam, reméltem, hogy a Vadálló-kövekkel szemközti sziklasorról is remek panoráma és köd fogad majd. 

Ködkergető

Így megkerestem az oda vezető láthatatlan ösvényt, amit némi tévelygés után találtam csak meg, és leereszkedtem az első szikláig. A sziklának épp csak a füle látszott ki a ködből, de minél lejjebb kerültem hozzá, annál lejjebb kúszott a felhő is, így hamarosan teljes életnagyságban állt a napsütésben. 
Felkapaszkodva a sziklára az alant elterülő táj a szikla lábától kezdve ködbe burkolódzott. A szemközti sziklákból is ennyi látszott csupán. 
Keresgéltem a ködkísértetet, hátha most is elkapom. És valóban, az egyik ködfelhőn ott táncolt!
Közben a köd újra visszahúzódott, azt vettem észre, hogy a következő sziklacsoport teteje is kilóg már a felhők alól. Így lejjebb ereszkedtem, hogy onnan is megbámuljam a szemközti sziklákat. 
A Vadálló-kövekből is egyre több látszódott már. 



Eközben a déli irányban a fák ágai között kúszott a vakítóan fehér pára.  Az északi lejtő felé a mélyben kéken és sötéten ült meg. 
Nem tudtam betelni a különleges látvánnyal, a fent és lent eme különös ellentétével. 
Ahogy ereszkedtem lefelé, továbbra is "kergettem" a ködöt. Úgy látszott, a következő lépésnél elnyel, de amikor odaértem, felolvadt a napfényben. Így végig ködhatáron lépdeltem. 

A köd átalakulása a szemem láttára - ez volt a legelképesztőbb élmény


Majd egyszer csak éreztem, hogy váratlanul fagyos levegő vesz körül, a földből meredező kórókra pedig ráfagyott a víz. Leheveredtem, hogy lefotózzam őket.
Mikor felnéztem minden fa fehér ruhába öltözött. Egy csapásra megváltozott a táj, csaknem a szemem láttára lett vastagabb és vastagabb a zúzmara. 
A ködöt alkotó vízcseppek  érzékelhetően alakultak átt jéggé-hóvá és ültek meg az orrom hegyén, vagy a fák ágain. Nem, nem havazott. A köd átalakult. Még sosem láttam ilyet.  Hosszú ideig nem akaródzott tovább menni, szívtam magamba az érzést és a látványt. Elképesztő élmény volt.







Aztán végképp alámerültem a ködben. Egy darabig még szép zúzmarás fák között ereszkedtem egyre lejjebb, aztán már csak a köd maradt. 


Szőke-forrás völgye - út a piroson


A völgyben a fák feketén és kísértetiesen meredeztek a ködben. A patak csendesen csordogált, mély csend volt, csak néhány holló hangoskodása visszhangzott. Ők kísérték végig az utam a lejtőn, majd - úgy tűnt -  a völgyben sem hagytak magamra. 


A patakban hóval szórt  mohás sziklák látványa enyhítette a hely zordságát. 


Végül Királykútnál ittam kicsit a csepegő forrásból, majd a piros háromszög jelzésen megindultam visszafelé. Úgy számoltam, fél négyre elérhetem a Prédikálószék és Pilisszentlászló közötti turistautat, és 4-re akár az autónál is lehetek. 
Szépen kapaszkodtam is felfelé, elértem újra a ködhatárt, a nap besütött a fák közé. Leültem elfogyasztani a magammal hozott ételet a maradék retkekkel. Egész elfelejtkeztem róla, hogy éhes vagyok.  A távolban szép csendesen egy szarvas vágott át a fák között. 

Erdészeti utakon


A nap azonban hamar magára húzta ködpaplanát, így továbbálltam. Találtam egy jó kis erdészeti utat, úgy láttam jó irányba visz, így arra folytattam az utam. 
El is értem egy irtásra, ahol a naplemente utolsó sugarainak színjátékát bámultam meg. 
Kicsit izgultam, mert a telefonom is 3%-on volt, s bár úgy gondoltam, innen már simán megtalálom majd a jelzett utat, mégis biztonságosabbnak éreztem volna, ha működik a gps. 
A látványt mégsem tudtam otthagyni, sőt újabb kitérőt tettem további panoráma reményében. Ezt találtam:

Méltó befejezése volt ennek a csodaszép és meglepetésekkel, különleges ajándékokkal teli napnak. 


Ezután már nyakamba szedtem a lábam, és hamarosan elértem a turistajelzést. Bár a nap mér lement, az erdő mégsem volt sötét, még a ködös részeken sem, bő fél óra alatt elértem az autót és hazafelé robogtam.