Téli hajnalok a Dunán 2

Minden nap más. Mások a fények, az illatok, a hangok, a levegő hőmérséklete. Sőt, én magam is más szemmel nézem a világot. Akár ugyanazt a tájat is másképp látom. Talán a táj is más. A fák, a talaj, a víz, a levegő. Mindig ugyanaz, mégis, néha rá se lehet ismerni. Az alábbi sorozatban a képek között néha egy nap sem telt el, néha két egymás követő hajnalban készült fotót láthatunk ugyanabból a szemszögből. 

1.

2.

3.

4.

5.

6.

Téli hajnalok a Dunánál

Amikor  a Hajnal nevetve rámkacsint

 

Ősz és tél találkozása

 Idén november 22-én érkezett meg az első hó. Csak remélni tudtam, hogy nem az utolsó, de az előző évek tapasztalatai alapján jobbnak láttam meglátogatni az erdőt, mielőtt elolvad a hó, hátha soha többé nem lesz már. 

Ellátogattama  Normafához és a Csergezán-kilátóhoz is a hétvégén. Az előbbi esetben ködös időben a második esetben szép napsütésben sikerült hófedte színes lombú fákat fotózni. 

Ezeket a leveleket nem én rendezgettem el, hanem a természet. Gondolom lehullott ahó, majd utána fújta le a szél a leveleket a fáról, melyek nyelüknél fogva fúródtak a puha hóba. Olyan, mintha gyűlést tartanának.

Tavaszból a télbe a Kékes körül

 Reggelre kelve fehérbe borult a Kékes. Noha ilyesmi szinte minden évben előfordul tavasszal is, azért mégsem mindennapi látvány a zöldfákat borító hólepel, így felsportoltam. 

Mátraházánál parkoltam az autót és még reménykedtem, hogy nem ovad el a hó, míg a kék jelzésen felkapaszkadok hazánk legmagasabb csúcsára. 

Ha nem lett volna fogvacogtató hideg, akár tavaszinak is mondhattam volna a tájat, így azonban a felfelé kapaszkodás ellenére is szorosabbra fogtam magamon a télikabátomat. 

Errefelé a természet legalább két héttel korábban tart, mint a Budai-hegységben, vagy a Vértesben, Bakonyban, amerre mostanában jártam. 

Még virágoznak azok a virágok, melyek ott már lehullatták szirmaikat és lassan magokat érlelnek: ibolya, kutyatej, erdei holdviola, vadárvácska, keltike

Bükkerdő a Mátrában. Az erdősítés a II. világhábprú után jórészt vég- és tarvágás utáni egyszerre felnövekvő újulattal történt. Ezért bükköseink jórészt azonos korú és méretű fákból állnak. Itt, a Mátrában történnek törekvések az elegytelen erdők természetes szerkezetűvé alakítására az erdő fokozatos megbontásával. Az erdőbe  kis lékek vágásával  igyekeznek teret adni a természetes folyamatoknak, változatos élőhelyeket kialakítva. 

Ahogy egyre feljebb jutottam, megjelent itt-ott egy egy hófolt is.  Összefüggő hótakaró azonban már a csúcson sem nagyon maradt. A fák élénk zöldje között érdekes kontrasztott alkotott a fehér rét. 

Felmásztam a TV-torony-kilátóba is - itt még sosem jártam - és felülről is megszemléltem a tájat. 

1958-ban a Távközlési Kutatóintézet átjátszóállomása számára épült, mintegy ötven méteres torony, ami többszöri átépítés után nyerte el a mai formáját. Falai mátrai andezitből épültek. Szerény, de mégis impozáns látvány a mostani TV-torony árnyékában.

Az egyik irányban igazi ködös, fehérbe burkolódzott téli látvány tárult a szemem elé, a másik irányban pedig érdekes rajzolatot kaptak a fenyők és a fák, de a távolban, a sötét fellegek alatt,  mégis ott virított a tavasz. 

Jó időben akár a Tátráig is elláthatunk a  torony kilátójából.

A látvánnyal eltelve a Sas-kő felé vettem az irányt. Az út a gerincen vezet, szép (havas) bükkerdőn keresztül, keskeny, vadregényes ösvényen. 

Átkelés a Sötét-lápa-nyergen. A vulkanizmus nyomai az út mentén: érdekes sziklaformációk. 

 

Közben az eső is rákezdett, kezdetben inkább hódara, majd apró jégszemcsék kopogtak a leveleken. Eégszen érdekes zizegő hangja volt.  Néha elállt, majd újra rákezdett. 

Reménykedtem, hogy a kilátópontál kicsit kisüt majd a nap, de nem. Ott zendített csak rá igazán. Sűrű szálakban hullt alá az égből, én pedig a kamerát óvva próbáltam fotózni az esőkabát alól. Aztán váratlanul elvonult a felhő, a távolban egy foltban még a nap si kisütött, végigvonult az alant elterülő tájon.  Ezek a képek 10 perc eltéréssel készültek. 

Kiklátás a Sas-kőről Parádsasvár, Galyatető felé

Fennséges látvány!

Kilátás a Sas-kőről Markaz felé.

Kicsit lerázogattam a vizet magamról, megtörölgettem a gépem, majd továbbindultam. Valahol eltévesztettem az irányt és a kék ösvény helyett a gerinc kövein botladoztam. Az erdő sejtelmes ködbe burkolózott. Virágos hegyoldalak és térdig érő nedves fű, görgő sziklák és kidőlt, csúszós fák között botorkáltam. 

Mire a  következő kilátóponthoz értem, újra esni kezdett. Senkit ne tévesszen meg az alábbi kép, ahol ültem ott esett, a nap a távolban sütött. 

Disznó-kő panorámája

Folytattam az utam a kéken, de még a Markazi kapu előtt rákanyarodtam a sárga jelzésre. Kezdetben  méteres vizes növények szegélyezte keskeny ösvényen folytattam az utam a Pisztrángos-tó felé, majd az út kiszélesdett, kevésbé vadregényessé vált.  Ekkor épp kitisztult az ég, így úgy döntöttem, adok egy esélyt a Szállás-hegyen jelzett kilátópontnak is. A kis kitérő jó döntésnek bizonyult: szép volt a Kékesre épp letelepedni készülő felhők látványa,  másrészt a másik irányban távolban kirajzolódott a Tátra hegyvonulata is. 

 

A Pisztrángos-tó felé az út kiszélesedett, enyhén emelkedett, egyáltalán nem volt olyan vadregényes, mint a gerincen vezető kék. A tó azonban mindenért kárpótolt. Igazából nem is tudtam, mire számíthatok itt, úgy gondoltam, afféle emberi kéz által alakított környezettel megáldott tó lesz itt, mint Visegrád lábánál. De nem! Ez a hely egy igazi gyöngyszem! 

Forráslápok  a jégkorszak felmelegedési szakaszában a vulkáni kőzetek alatt elhelyezkedő agyagos-homokos üledék megcsúszásával alakultak ki. Alapvetően ezek a folyamatok alakították ki a Mátra több kis tavacskáját, de maga  a Pisztrángos-tó emberi kéz munkájának is köszönhető. 

De a tó és környéke csodaszép! Kis mocsáron keresztül vezet az ösvény a tó felé, több tájba illeszkedő fahídon ível át a vizesebb részeken. A tó mögött csörgedező patak egy mohás sziklafalon bukik alá.

A parton burjánzó természet, zöld mohák, páfrányok, víztől csepegő sűrűn lelógó ágak hozzák a dzsungel hangulatot.

A tavacska és környéke szolgál otthonául a foltos szalamandrának is, mely volt szíves modellt fagyni nekem. 
A kis pocsolyákban, állóvizekben megtalálhatók még a pettyes-  és az alpesi gőte példányai is, no meg mindenféle fajtájú  békák. 
A folyamatosan melegedő és egyre szárazabb klíma fokozott veszélyt jelent a kétéltűek számára, ezért a természetvédelem kiemelt feladata az ilyen élőhelyek megóvása, segítve  ezzel az állatkák szaporodását és a faj életben maradását. 

Kedvem lett volna többet időzni a tavat körülvevő kőrisligetben és égeres láperdőben, megkeresni a táblán jelzett ritka növényfajokat, és a számtalan forrást,  de az eső mégis tovább kergetett.  Egész a Kőris-mocsárig. Ami egy egészen másfajta mocsár, nincs nagy nyílt vízfelülete, benőtte a nád, meg a sás, meg egyébb víztűrő növények. 

Kőris-mocsár is egy forrásláp, mátrai szóhasználattal "moszka". A helyenként megjelenő vizes foltok emlékeztetnek csak az egykori jégkori eredetű földmozgással kialakuló "hepe-tóra". 

Mire elhagytam a mocsarat, elállt az eső, sőt a nap is bekukucskált itt-ott a fák között. Az erdőben nagyon hideg volt, a vizes ruhámon keresztül bújt a fagy a bőröm alá. Így aztán kiléptem, hogy minél jobban kimelegedjek. 

Hamarosan elértem a Mátraházára vezető szerpentint. Az aszfaltút melletti farakásoknál hét ágra sütött a nap, az aszfaltról gőzölgött a pára. Megpihentem kicsit, kiteregettem a vizes ruhákat, szárogattam magam, élveztem a nap melegét. 

Innen már csak fél kilométer az autóm, igaz, az árnyas erdőben újra fáztam, akárhogy is siettem. 

Mind a táj, mind az időjárás  tekintetében, változatos és látványos, emlékezetes kirándulás kerekedett a váratlan ötletemből.