Misztikus köd a Thirring-körúton

Ragyogó napsütés, langyos levegő, szokatlanul meleg november végi hétvége. Ideális idő, hogy megcsodáljam az ősz utolsó pillanatait az erdőben. Thirring-körút mindössze 2 km, másfél-két óra alatt kényelmesen bejárható. Miközben Dobogókő felé tartok, az emberek kényelmesen sétálgatnak az utcákon, mosolyogva szólnak egymáshoz néhány szót, talán bevásárolni indultak, vagy éppen kirándulni. A nap fakasztotta boldogsághormonból egyre több szabadul fel a testemben, mégis gyanakodva nézem azt az egyenlőre csak tenyérnyi felhőfoltot, mely éppen a célként megjelölt hegy tetején ücsörög. 

És meg sem mozdul. Minél közelebb jutok csúcshoz, annál nagyobb a mozdulatlan felhő.  Az egész országban csak egyetlen egy, kb. fél négyzetkilométernyi területen nem süt a nap, és én pont arrafelé tartok. Valóban. Megérkezem. Köd. A fák kísértetiesen meredeznek a tejfehér szmötyiben. Az fekete ágakról víz csepeg, hangos pöttyenésekkel. Mélységes csönd, sehol senki.

Megbűvöl a természet eme hihetetlen kontrasztja. Szinte hangtalanul lépkedek, nem szeretném felzavarni ezt a mélységes csendet. Vajon mit rejt? Elindulok a sárga kör jelzésen. Belépek a magyaros motívumokkal díszített fa kapun az erdőbe, és érzem, hogy különleges helyen járok. Réges régen állítólag királyaink járták végig ezt az utat, mielőtt megkoronázták volna őket. Még régebben pedig - egyes mondák szerint - Istenanya fényes madár alakjában leszállt a földre, s 9 napig asszonyi alakban járta a világot. Nem tudom, hogy a véletlen műve-e, vagy szándékosan így alakították az útvonalat, de a körút útvonala felülről egy kitárt szárnyú (turul) madárra emlékeztet. A bejárat a turul jobb szárnyának hátsó sarkában áll. Rám mindenesetre borzongatóan hat az egész, s szinte várom, hogy a fák közül elém libben Istenanyánk, de legalább egy ősmagyar vitéz, apró lovon, fején hegyes kucsma, lován veretes övre erősített íj és tegez, hátára vetve  a napi zsákmány: egy hatalmas szarvasbika.   

Szerencsére ilyesmivel mégsem találkozom, elhaladok a siketnémák Mária-kegyhelye  mellett. Számtalan gyertya, Mária-kép, kereszt és hálaadó táblácska borítja  a sziklateraszon kialakított kis szentélyt. 

Atalaj meglepően fagyos, csak a tetején érezhető néhány centis csúszós sárréteg. Mindez a meredek északi lejtővel párosulva azt eredményezi, hogy kapaszkodok a gyökerekbe és óvatosan lépkedek. Többször majdnem elesek.  Lassan elérem a turul jobb szárnya végét, itt az egykori vulkáni működés eredményeképpen létrejött sziklaképződmények tetejéről bámulok a mélybe. A sziklák a Magyar Turista Egyesület egykori tagjairól kapták a nevüket: Thirring Gusztávról, Palócz-Peitler Gyuláról és Eötvös Józsefről, a sziklák alján emléktábla méltatja a névadókat.  

Valóban, mintha egykori várfal tetején sétálnék, csaknem a fák koronájával egy magasságban, jobbról-balról függőleges, több emelet magas sziklafal. 

Aztán észreveszem, hogy a hegytető felöl lassan oszlik a köd. A nap néhány sugara áthatol a felhőkön, és megvilágítja a hatalmas fák törzsét. A fák között megbúvó sziklák sötéten tornyosulnak a világító fatörzsek között.

A nap egyre jobban behatol az erdőbe. A vízcseppek kis gyöngysorként világítanak az ágak végén. 

A fény és a sötétség különös játéka tölti be az erdőt.

Aztán lejjebb ereszkedem, elérem a madár fejét, ide már nem ér le a nap, egész sötét van az erdő ezen részén. Messze, a fák között rózsaszín-narancssárga fényekben fürdik a táj, ellátni egész a Dunáig, előttem a Rám-hegy piramis formájú csúcsa, a képzeletbeli turul épp felé repül,  jobbra fent pedig a Vadálló-kövek sziklái sorakoznak.  

Lassan a  bal szárnyat járom körbe. Mindenhol a 2014-es ónos eső nyomai: gyökerestül kidőlt fák, kusza összevisszasága. Bár az erdészek már a fák nagy részét legallyazták, feldarabolták és elszállították, a munkálatok még most is tartanak, bár most egy lélek sincs rajtam kívül az erdőben. Amott egy drótkötél pálya, a völgyben egy munkagép látszik a  fák között. Tavasszal szinte áthatolhatatlan volt még itt az erdő (az alábbi kép tavasszal készült).

Innen már meredeken felfelé visz az út. Lekívánkozik rólam a kabát, a nap hét ágra süt, nyoma sincs a felhőknek.  A  Ősmagyar Táltos Egyház rovásírásos jelekkel képviselteti magát egy sziklán, ez mint mindig, most is árnyékban van. Innen azonban egyre világosodik az út,  Attila-Buda kapu fényárban fürdik.

A Fény és a Táltos-kapu, az körút két be- és kijárata.

Remek kis séta az Visegrádi-hegység legmagasabb pontján, utazás az időben, és a térben egyaránt, kisgyerekekkel - ha odafigyelünk rájuk - és elszánt nagymamákkal is járható kalandos és változatos útvonal.