A kétnapos kenutúra után úgy éreztem, jól fog esni szárazföldön is felfedezni Szarvas környékét. Így aztán vasárnap délután felpakoltam a bringát és elindultam Mezőtúr felé, de leginkább az orrom után. Elhaladtam a Szarvasi Arborétum előtt, és elkacskaringóztam kicsit az Iskolaföldi Halastavak között, ahol kócsagok, üstökös és szürke gémek rebbentek fel jöttömre.
Innen a kék jelzésen haladtam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve jobbra kanyarodtam, Gyomaendrőd felé. Fogalmam sem volt róla, hogy mi is várható errefelé, csak hívogatónak tűnt a gát murvával szórt felülete. A tervem az volt, hogy a Kőrös lefűződött patkó alakú ágai között bóklászok majd, mocsárban cuppogok, és a Hármas-Kőrösben fürdök. No ebből semmi nem lett...
Kezdetben még egész érdekes volt a táj, aztán mindezt felváltotta a gát unalma, no meg meglehetősen meleg is volt, így gondoltam, behajtok az erdőbe, és megnézem, mi újság a parton és a fák között.
A mocsaras területeken és a fák hűvösében tanyáztak a szúnyogok. De nem csak úgy, néhány jóllakott öreg példány, hanem igencsak felajzott, szaporodni vágyó, tetterős nőstények milliói gondolták úgy, hogy megérkezett az élő vérutánpótlás személyemben és egyetlen dühödt élőlényként támadtak rám. Nem győztem visszamenekülni előlük. Még a gáton is nagy fekete felhőként lepték el a karom, a lábam, és úgy általában az egész testem. No ennek fele sem tréfa, próbáltam olyan gyorsan tekerni, hogy a menetszél lefújja őket, de makacsul kapaszkodtak minden kiálló bőrfelületembe és a ruháimba is. Egyik kezemmel sepregettem hát őket magamról, míg a másikkal a jól megpakolt bringát próbáltam egyensúlyban tartani. Én többet be nem megyek az erdőbe!
Miközben szemem azt pásztázta, hol van itt egy szúnyogmentes hely, ami alkalmas lenne sátorállításra, lázasan azon gondolkodtam, hova is tehettem a szúnyogrisztót? Majd fejben végigjátszottam a sátorállítás minden mozzanatát, hogy egy pillanatot se veszítsek, ha sor kerül rá. Aztán cselekedtem. A gáttól kicsit távolabb hajtottam, villámgyorsan lemálháztam, a táskák mélyéről előkapartam a szúnyogírtó krémet, bekentem magam - 3 perc. Majd rekord idő - alig 5 perc - alatt sikerült sátrat állítanom, a lehető legkisebb résen bedobáltam a cuccot, lelakatoltam a bringát, lelocsoltam magam 2 liter vízzel, és bevetettem magam a sátor védett hálója mögé! Itt leltárt vettem: 59:20 ((csípések száma rajtam : a sátorban agyoncsapott szúnyogok száma) a szúnyogok javára!
Az est további részében hallgattam a tücskök ciripelését, a békák brekegését, majd hamar álomba szenderültem.
Másnap kora reggel ébredtem, óvatosan kidugtam a fejem, és megállapítottam, hogy a dögök nagy része még alszik, a sátor azonban csurom víz. Meg kell várni, amíg megszárad. Így aztán dupla nadrágban és pulcsiban összepakoltam amit lehetett. Mindeközben a távolból valaki kíváncsian figyelte, mit művelek. A két szempárhoz két formás, tenyérnyi fül, és két arasznyi agancs is tartozott, és a nyakig érő búza rejtekéből követte minden mozdulatomat. No, ha te úgy, akkor én is úgy! Óvatos, lassú mozdulatokkal vettem elő a fényképezőt és elindultam felé a - rejtőszínűnek éppen nem nevezhető piros pulcsimban és piros sapkámban - búzamező mellett. Csak a nyakát fordította felém, de nem mozdult. A búzába nem mertem belépni, még élénken élt bennem a tegnapi szúnyogtámadás, egyet sem szerettem volna felébreszteni mély álmából. Minden meggyőződés nélkül kattintgattam néhányat, de túl messze volt, nem tudtam értékelhető képet készíteni. Ám úgy látszik, mégiscsak úgy ítélte, veszélyes lehetek, mert hatalmasakat szökellve vágtatott ki a szántásból. Szinte úszott a kalászok felett.
Mindeközben a sátram száradását ez a szöcske felügyelte. A szöcskétől búcsút vettem, gyorsan becsomagoltam, felcuccoltam a bringát, és feltoltam a gátra. Bár még csak éppen elmúlt 6 óra, mégis erősen tűzött a nap, megizzadtam, mire felértem. Felültem a nyeregbe és tekerni kezdtem.
Volna.
Ámde konstatáltam, hogy leeresztett az első kerekem. Elmondtam néhány keresetlen szót ezzel kapcsolatosan, majd arra gondoltam, olyan szégyen még nem ért életem eddigi 52 esztendejében, hogy saját kézzel kelljen belsőt cserélnem! Hátha most is megúszom! Reménykedve néztem jobbra, balra, de egy lélek sem járt erre!
Vagyis hoppá!
Egy nyuszi! Alig pár lépésnyire tőlem békésen legelészte a füvet az út kellős közepén. Úgy érzem, érezte, hogy be akarom fogni a kerékcserébe, így hát megvetően hátat fordított és elügetett.
Én meg előkerestem a pumpát, és felpumpáltam a kereket. Úgy tűnt, ez megoldotta a problémát, mégsem kell lemálházni, és a cucc aljáról előkeresni a pótgumit!
Szép lassan tekertem, nézelődtem, jobbról is őzek bukkantak fel, balról is egy nagyobb példány váltott be az erdő fái közé.
A gát keréknyomain pedig nyulak vágtak át nagy fontoskodva, hol jobbról balra, hol balról jobbra, mintha csak halaszthatatlan dolguk lenne a másik oldalon. Volt olyan, amelyik a bicajom kereke mellől ugrott ki a zsombékból, és ijedt vágtázásba kezdett az úton, épp abba az irányba, amerre én is haladtam. Ilyen felvezetés mellett már nem is csodálkoztam, hogy a kalászosok közt időző őzek egyszer csak versenyre keltek velem. Habár a murvás úton nem volt könnyű tekerni a megrakott bringát, mégis ők - nyakig a búzában - gyorsabbak voltak, mint én. Úgy éreztem, csúfondárosan néztek vissza rám, mielőtt végleg eltűntek volna a következő táblában.
Kb. fél óra múlva éreztem, hogy a kerekem eddig bírta. Leszálltam, újra pumpáltam. Amint ott pumpálgatok, egy rókát vettem észre. A kaszált fű széléről tekintett felém. Okosan csillogó szemével próbálta eldönteni, miféle szerzet lehetek piros sipkában furán fújtatva és hétrét görnyedve.
Ez volt az a pont, ahol már nem bántam a forróságot, a tegnapi szúnyogtámadást, a folyton leeresztő kerekemet. Már tudtam, csodás napom van, vígan kerekeztem hát Endrőd felé, remélve, hogy reggelit találok és feltölthetem igencsak megcsappant víz készleteimet. Így is lett. Elérve a falu határát, magamba töltöttem 1 liter vizet, majd fél liter narancslét és kakaót a helyi közértnél.
Ezután elkanyarodtam Mezőtúr felé a 46-os úton. Nem volt nagy kedvem az aszfalton haladni, ezért ezúttal a Hármas-Kőrös másik oldalán vezető gáton haladtam tovább. Az út itt meglepő módon le volt aszfaltozva, így egész gyorsan lehetett haladni.
S bár a forróság kezdett elviselhetetlen lenni, mégsem merészkedtem a fák csábító hűvösébe. Úgy éreztem kalandvágyamat tökéletesen kielégíti az előttem ugrándozó újabb nyulak és őzek, valamint a félóránként esedékes pumpálás a forró napon.
A Hortobágy-Berettyó főcsatornánál végre megláttam a vizet! Bóklásztam kicsit a part mellett, virágokat keresve.
Úgy 11 óra körül a földeken megkezdődött a munka. Hatalmas traktorok zúgása töltötte be a levegőt. Nyomukban gólyák lépdeltek, abban reménykedve, hogy a traktorok mögött finom falatokra lelnek.
Az egyik traktor elől épp elém menekült ez a kis gida. Már messziről láttam, hogy lélekszakadva fut a gát felé, ezért még volt annyi időm, hogy előkészítsem a kamerát.
Ekkor már közel jártam Szarvashoz és a 13 órához. A folyón egy komp vitt át, potom 300 forintért. 46 km után végre visszaértem a városba, egyenesen a történelmi Magyarország kellős közepébe vezetett a kék jelzés. Egy órán keresztül feküdtem az árnyékban, csak most éreztem igazán, milyen meleg van, és mennyire elfáradtam.
