Május utolsó vasárnapján a barátaink egy egészen váratlan ötlettel álltak elő: „Evezzünk a Dunán!” Azért volt ez meglepő, mert eddig kizárólag a szárazföldi, függőleges irányú mozgást (kirándulás) gyakoroltuk velük. Eszembe sem jutott, hogy önként hajlandóak beülni egy bizonytalanul lebegő műanyag darabba, ami – mint köztudott – nem a hegyen megy, hanem gyanúsan sík terepen, és a lábaink helyett a teljesen elszokott karizmainkat igényli.
Kiderült, hogy ezt a tényt ők egyáltalán nem bánják. Ráadásul a menetrendet is a fiúk beszélték meg, ami egy újabb megmagyarázhatatlan és gyanús fordulat a csapatunk dinamikájában.
Mindenesetre – láss csodát – mindent zseniálisan elintéztek. Reggel kilenc után már Visegrádon cipeltük a kenut a víz felé. A szél természetesen úgy fújt, mintha fizetnének érte, és az időjárás-előrejelzés által vízionált kellemes melege is elmaradt. Legalábis egyelőre. De a legnagyobb dráma mégis az volt, hogy Ihar nem jött velünk. Pedig már előre terveztem, hogy a sűrű, fekete bundájába fúrom a kezem.
Rövid egyezkedés után Péter kapta a kormányosi posztot – mi, többiek pedig kéretlen szakértőkként folyamatosan diktáltuk neki, hogy melyik oldalon kellene jobban húznia. Ő a ránehezedő nyomást már-már ijesztő nyugalommal tűrte, miközben hősiesen küzdött az elemekkel és a part felé sodró széllel.
Mire elhagytuk a Szigetcsúcsot, a szél és a hullámzás is rájött, hogy nem bír velünk, úgyhogy mérséklődtek. Ebben a korai órában senki más nem volt olyan elvetemült, hogy vízre szálljon, így teljesen egyedül csorogtunk a vizen.
Péternek Dunabogdánynál jutott eszébe, hogy az előző nap vett vadiúj sapkáját sikerült a kocsiban felejtenie. Hogy elkerülje a napszúrást - de lehet, hogy csak a mi szórakoztatásunkra - a pólójából eszkábált magának egy olyan fényvédő fejfedőt, amivel leginkább fél centis borostát viselő Bözsi nénire hasonlított.
Közben elértük a Kecskerágót. Sajna az alacsony vízállás miatt a kis ágak nem voltak hajózhatóak, így a romantikus dzsungeltúra elmaradt. A parton azért kikötöttünk egy szokásos teaszertartásra, ahol módszeresen elfogyasztottuk Dóri teakortyait. És persze jókat beszégettünk, néha hallgattuk a tájat, és kollektíven fáztunk.
Miután konstatáltuk, hogy az idővel remekül állunk, úgy döntöttünk, felesleges túlhajtani magunkat: elég, ha csak csorgunk a vízen, a Duna majd szépen levisz minket Szentendréig. Végül is, mi lehet nehezebb annál, mint felelősségteljesen bámulni a hegyeket?
Közben a hirtelen jött szélcsendtől és a gyanúsan sima víztől annyira felbátorodtam, hogy beálltam kormányosnak. Meglepődtem, milyen jól megy! Amikor a többiek nem eveztek, akkor több izommunkát igényelt a dolog, amikor meg eveztek, akkor többnyire összevissza haladtunk, úgyhogy igényelt némi fejtörésta részemről, miképp korrigáljam az irányt, de végül lejutottunk Leányfaluig: Itt t stratégiai kényszerpihenőt tartottunk néhány palacsinta és pár doboz sör társaságában – szigorúan az egészség megőrzése érdekében.
Innen 5,5 km Szentendre, amit alig egy óra alatt tettünk meg. A rév előtt kikötöttünk, uzsonnáztunk, és megelégedetten vártuk a hajószállítónkat, miközben lelkesen magyaráztuk, miképp hódítottuk meg a Dunát.
Csodálatosan szép nap volt, sok új élmánnyel. Persze a 22 km járt némi karfájdalommal, ami azonban másnapra teljesen elmúlt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése