Miután a nap második sugara megjelent a szemközti parti fák felett, aranyra festette az ártéri erdő alját.
A hódcsalád eddigre odújuk körüli kidőlt fák ölelő karjai közé rejtőzött a kíváncsi szemek elől. Egy darabig még némi nyöszörgés társaságaában hallatszott a rágcsálásuk az ágak közül, majd minden elcsendesedett. Nappali álomba merültek.
Hódanyó azonban hazafelé tartva különösen íncsiklandó falatra talált.
– Ezt bizony nem hagyom itt! – suhant át az agyán. – Végre nem nyüzsögnek körülöttem a kölykök, nyugodtan falatozhatok.
- Mostanában amúgy is folyton éhes vagyok. Talán megint három helyett kell ennem? Hamarosan bővül a család!
Óvatosan egyensúlyozva emelkedett a magasba, figyelve, hogy szépen gömbölyödő pocakja ne húzza vissza. Ágaskodott, nyújtózkodott, míg elérte a kiszemelt fatörzset. Megtámaszkodott mellső mancsaival, és nagyot harapott az ízletes fakéregbe.
Visszahuppanva a hűvös vízbe, és komótosan majszolni kezdett.
Miután az utolsó falat is elfogyott, újra nekiveselkedett. Kicammogott a partra, nyújtózkodott, harapott, huppant és rágott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése