Koboldok aranya

Délutáni kutyasétáltatást ezúttal a Pilis-tetőre terveztem, nem titkoltan azzal a reménnyel, hogy bárányfelhőket beszínező vöröslő - igazi giccses - naplementét csodálhatok majd meg a távolban. 

Mire átverekedtük magaunkat a városon a délutáni dugóban, már bántam az egészet. A forgalom erősen akadozott, közben az eső is el-eleredt.   Végül megérkeztünk Pilisszántó elhagyatott parkolójába, és nekivágtunk a hegynek. Néha esett, néha sütött a nap, mire felértünk a kilátóba a fejünk felett fekete felhő gomolygott. Lőttek a naplementének! - gondoltam. Bár volt remény, hogy a felhő alól egyszer csak kibújik a nap, de ebben a jeges szélben én ezt nem várom meg! 

Így elindultunk lefelé a szerpentinen az autó felé. Aki járt már ott, tudja, hogy egy nagyon hosszú, sok kanyarral rendelkező út vezet végig a hegy szélén, több helyen remek kilátással a környező tájra. Az egyik kanyarban épp nyugat felé lehet kinézni, és pont akkor értünk oda, amikor kibukkant a nap a felhő alól. Ráadásul a távolban esett is az eső, a lemenő nap fénye hihetetlen színekre festette a vízpárát. 

Igazi "aranyeső" - ahogy a lemenő nap fénye bevilágítja a szitáló  esőcseppeket.

Kelet felé tekintve ugyanakkor csodás kék ég, némi sárgára festett bárányfelhő és egy földig érő szivárvány látványa kápráztatott el. 

Egy ír legenda szerint a koboldok ősi kincsét úgy lehet megtalálni, ha követjük a szivárványt, és ahol az a földdel összeér, ott kell ásni! Nos pontosan ott van, Pilisszántó falu szélén!

Innen rohamléptekkel közelítettük a következő kilátópontot és még percekig csodálhattuk azt a szivárványt, mely a rózsaszín madár hátán érkezett a Földre. 

 A szivárvány lassan elhalványodott, de a felhőt egyre vörösebbre festette a nap. Pazar látvány volt!

Végül tovább indultunk, és még egy utolsó pillantást vetettünk  a hátunk mögé az útra, búcsúzóul.