Gemenci Duna holt ágain

Dunafürdőn a Bárka-vendégháznál béreltük a kenuinkat és nekivágtunk a Vén-Dunának. Az egykori fő Duna medrének kanyarulatát 1897-98-ban a folyamszabályozás keretében átvágták. Ezzel az átmetszéssel alakult ki a Kopányi-sziget.  Az átmetszés lassan fejlődött, ezért egy gátat építettek a kanyarulat tetejéhez. Ezzel a holt ág fejlődése felgyorsult. Majd 1998-ban robbantással megnyitották a keresztgátat. A keresztgát alatt a egyrészt a Duna egyik legmélyebb pontja húzódik, másrészt csodás fehér homokpadot alakított ki a víz. Ez úti célunk első állomása. 

A csendes vízen finoman simogató napsütésben eveztünk, s hamarosan elértük az aranymosó szigetet.  Itt még aranyat is lehetne találni, mi is a tenyerünkön tartottunk néhány darabot. A Duna magyarországi szakaszán leginkább a Szigetközben mosták a legtöbb aranyat, ősi mesterség volt ez ott.

Pár éve a Vén-Dunán száraz lábbal jutottam át erre a szigetre. Az erről szóló bejegyzés itt olvasható. 

Hódok rágta fákat már sokszor láttam a Duna mentén, sőt, a partfalban sokszor vettem észre a gyökerek között megbúvó hódvár bejáratát. Most túravezetőnknek köszönhetően egy elhagyott hódvár beomlott tetejét és felső bejáratát is megszemlélhettem. 

Főleg szürkületben jön ki a várából, és lomha járásával az alig pár méterre álló fák törzsét célozza meg. Előszeretettel rágcsálja elsősorban a fűzfák friss, leveles hajtásait, ezek megszerzéséért akár méteres átmérőjű fatörzsek elrágcsálására is képes.

Vezetőnk szerint tisztában van a mérleg elv fizikai törvényeivel, és tudományosan pont ott és úgy rágja a fákat  a tömegközéppontjuk alatt, hogy azok a neki megfelelő irányba dőljenek. Ha véletlen folytán  fennakadnak mondjuk a szomszédos fa koronáján, akkor újra meghatározza a megfelelő rágási pontot, és a jól megtervezett egyetemi szintű számításoknak köszönhetően a fennakadt fát levarázsolja a földre :). Csoda tudós hód! ( Mondtuk is Dézinek, hogy ne hagyja magát, nem győzheti le egy lomha hód - de csak nézett okos szemeivel és hidegen hagyta a dolog. )

Megtudtuk többek között, hogy a hódok romantikusan monogám lények: egy életre választanak párt maguknak, és ha a pár egyik fele meghal, a másik nem házasodik újra. 

Továbbá régen az emberek előszeretettel fogyasztották a hód húst. Különösen nagyböjt idején, ugyanis pikkelyesnek tűnő farka és a vízi életmód miatt tiszteletbeli halnak kiáltották ki, így aztán szabadon fogyasztható volt a húsmentes napokon is. Talán ez okozta kihalását a XIX. században hazánkban. 

Csaknem 100 évig nem is láttak hódot idehaza, majd 1996-ban épp itt,  Gemencen kezdték meg az eurázsiai hód visszatelepítését.  

A program annyira jól sikerült, hogy a folyók mentén szinte már mindenhol találkozhatunk a hódrágások nyomaival. 

Nekivágtunk az átszakított gátnak. Itt a víz most mérsékelten örvénylett és áramlott, de azért izgultam, hogy fel tudunk-e jutni rajta. Erősen húztuk az evezőinket, kormányosunk is a topon volt, így borulás nélkül jutottunk fel. Hamarosan már a  nagy Duna partja mellett eveztünk felfelé, a Rezéti-Duna felé. 

Rezéti ágon is számtalan kócsag, szürkegém rebbent fel jöttünkre és ült meg újra alig pár méterre előttünk. Így kergetőztünk velük egészen egy halásztanyáig. Bokáig süppedtünk a cuppanós sárban, de azért jól esett megmozgatni a derekunkat. 

Régi halászladik a parton. Ezzel már nem fognak halat! 

Időközben teljesen befelhősödött az ég, de így még különlegesebb hangulatú lett a táj. 

Egész a Nyárilegelőig eveztünk fel, itt aztán visszafordultunk, mivel fokozottan védett természetvédelmi területen szeptemberben  3 óra után már csak engedéllyel tartózkodhatnak (leginkábba  a vadászok). Így aztán visszacsorogtunk a nagy Duna felé. 

A folyón átkelve a szemben lévő szinte vakítóan  hófehér homokos partot céloztuk meg, ahol remek délutáni sziesztára nyílt lehetőség. 

Mire lecsorogtunk a kikötőig, egész alacsonyan járt már a nap. Jól esett egy levezető séta a az erdőben a lemenő nap kellemes fényei mellett. 

Vöröslő hajnal a szántóföld mellett. Őzeket is láttunk ugrándozni a szántásban. 

Lassan indul a reggel. 

Másnap a Ferenc-tápcsatornán eveztünk. Az indulási pontunk a Deák-Ferenc-zsilip volt.    A zsilipet 1875-ben építették, feladata a tápvíz gravitációs bevezetése a Dunából a Ferenc-csatornába, dunai árvíz esetén az árvíz kizárása a Baja-Margitta-szigeti árvízvédelmi öbölből, alacsony dunai vízállás esetén pedig a víz visszatartása a Ferenc csatornában. Árvízvédelmi szempontból országos jelentőségű.

A csatorna magyarországi hossza 32,2 km. Mi ebből csak 5 km-t eveztünk végig. Szűk kis ágat két oldalról ártéri erdő és nádas szegélyezi. A víz alig mozdul, ezért jól érzik itt magukat a vízi növények és a óriás mohaállat is. 

Máriakönnye, Vodica kegyhelynél kötöttünk ki. A hely a 18. században zarándokhely volt, a kápolnát 1811-ben szentelték fel. 

Az egyik legenda szerint egykor egy szerb és egy magyar diák vándorolt ezen a tájon, amikor is farkasok támadták meg őket. A közelben, egy magas fán egy Mária-képet pillantottak meg és Máriához fohászkodva megmenekültek. A fa közelében két forrást is találtak, amelyeket saját vallásuk szerint Szűz Mária tiszteletére szenteltek.

A másik változat szerint egy vándorlegény, aki szomorú sorsán bánkódva egy fa alatt pihent, azt vette észre, hogy a fán lógó Mária-kép könnyezni kezd. Mária könnyeiből forrás fakadt, egyenesen kettő is.

A két forrás azóta is megvan, az egyik forrásnál az ortodox szerbek, a másiknál a katolikusok -  magyarok, németek, bunyevácok, szlovákok - imádkoznak.