Válaszok

Duna. Nagy, új szerelem az életemben. Pár éve kezdődött, s nem tudtam, idén miképp lehetek a részese. Aztán megtörtént újra és mégis másképp. 

A megelőző egy hónapban a hangulatom meglehetősen ingadozó volt. Tele voltam félelmekkel, tehetetlenség érzéssel, daccal, vágyakkal, dühvel. Nevetségesen hangzott saját magam számára is, de valósággal úgy éreztem, elvesztegetem az életem, lemaradok valamiről és mégis mindentől félek, félek, félek. Ugyanakkor mindennek semmiféle kézzel fogható, racionális oka nem volt. Illetve minden ésszerű logika azt diktálta, hogy helyes döntéseket hoztam, s nem ezt kellene éreznem. 

Bár a pár héttel ezelőtti börzsönyi sátrazás erősen tompított az érzésen, tomboló kalandvágyamat tökéletesen kielégítette, mégis úgy éreztem, még mindig ott vannak bennem a meg nem fogalmazott kérdések, ki nem mondott vágyak, s válaszokat várnak.

Így aztán igent mondtam a többnapos Duna-túrára, és izgatottan számoltam vissza a napokat. 

Mondjuk az erős felütés volt, hogy induláskor egy gyászszertartás kellős közepébe csöppentünk. Már a hajóba csomagolás is a ceremónia zenéje és a gyászbeszéd alatt történt, igyekeztünk messzebb húzódni, elcsendesedni, és épp tettük volna vízre a hajót, amikor megjelent a talpig feketébe öltözött gyásznép a parton. Én meg vidám fürdőruhában, bordó kalappal a fejemen kerekítettem a szemem. Aztán egyszer csak elkezdték szórni a kedves egykori szerető nagyi és kiváló anyuka, támogató feleség, vidám testvér és barátnő - élt 87 évet - hamvait a folyóba, a limány meg épp felfelé hozta, felénk. Csak ültem a a parton, döbbenten, magam alá húztam meztelen lábaim, összegömbölyödtem minél kisebbre, potyogtak a könnyeim, miközben a fehér rózsák között szürke por lebegett felfelé a vízen. A gyásznép elment, a hangulat maradt. 

Végül csak nekiindultunk. A terv az volt, hogy csordogálunk a Dunán lefele, de szembeszelet kaptunk, így ha nem eveztünk, egyhelyben állt a hajó. Tehát lapátoltuk a vizet. Nem is bántam, az erőkifejtés megnyugtatott, a kajakevezőn becsurgó víz pedig kellemesen hűsített. 

Elhajóztunk a Sánc-hegy tömbje alatt. A vízről felnézve is impozáns látvány volt. Próbáltam összeszedni magam és az érzéseimet,  de nem igazán sikerült. Szótlanul haladtunk, az elmúlt hetek kérdéseit, félelmeit felerősítette a váratlan temetés. 

A víz kellemesen hullámzott,  kis ágakba eveztünk be, elvesztünk a csendes holtág vízbe hajló faágai között, bámultuk a fák csúcsáig szaladó vadszőlő  függönyöket. 

Délutánra egyre jobban feltámadt a szél, sötétedtek a felhők, egy ponton még az eső is eleredt. Igyekeztünk a kiszemelt szálláshely felé, erősen húztam az evezőket, nagyon vártam már, hogy kikössünk. 

A sátrat erős szélben állítottuk fel, majd sétára indultunk  a part menti erdő kusza rengetegében. Százéves füzek ágai lengedeztek, vastag törzsű kidőlt fák barázdált kérgét csodáltuk meg, miközben csapkodtuk a szúnyogokat. Volt ebben valami nagyon ősi és természetközeli érzés.

Ellenpontozásként a révnél elámultunk a pompázatos  Zichy kápolnán (építésének története igencsak érdekes, érdemes elolvasni), megnéztük  a javításra váró hajókat, no meg a kompot.

Zichy emlékkápolna - építtette neogótikus stílusban 1853-ban Ferenc József császár, az 1848-ban  hazaárulóként kivégzett  Zichy Ödön emlékére.
Az átadáskor a falu lakossága távol tartotta magát az ünnepségtől. 

A kápolna hátulról is impozáns. 

Vételeztünk a  kútból vizet, és visszatértünk a partunkra naplementét bámulni.  

A felhők alól előbukkanó napsugarak foltokban festették naplemente sárgára a fák lombját. A háttrében vésztjóslóan szürke fellegek adtak drámai hangulatot az estnek. 

És kész. Véget ért a nap. 

Másnapra hátszelet kaptunk, a víz is erősebben hullámzott, talán a hajót is dobálta. A kedvem virágos volt, a nap sütött, evezni alig kellett, ringattattam magam a hajóval, napoztam, élveztem az életet. 

Csak az ITT és a MOST volt, elveszett az idő.  

Sóderpadokon elevenítettük fel a régi emlékeket. Az idő hol befelhősödött, hol kisütött a nap, de a kedvem végig virágos maradt. 

Bár a Duna erősen hullámzott, felszabadultan eveztem, dudorásztam, a hajóban biztonságban éreztem magam. A limányok felé közelítve az összevissza kavargó, erősen áramló  víz látványa sem bizonytalanított el,  kormányosom megnyugtatóan uralta a helyzetet.

Újabb kiságakba hajóztunk be, ahol a sima vízfelületen tükröződtek vissza a felhők. 

A fenti és az alábbi két kép között az eltérés egyetlen perc. Persze két különböző irányba kattant a gép.

 Holtágakban bámultuk a halászó, pihenő és felreppenő gémeket és kócsagokat.

Az erősödő szél és a növekvő gomolyfelhők következtében a Dunán  haragos zöld hullámok keletkeztek. Mindez épp a Tassi zsilip felé való átkeléskor erősödött fel. Erősen küzdöttünk az elemekkel, de bizalmam töretlen volt, mély és erős, persze azért húztam az evezőt keményen, mégis a kormányos szakmai tudása nélkül talán nem tudtunk volna átjutni a túlpartra, mégpedig pontosan a Szigetfői Őrfa alatt, az RSD befolyásánál.  Ráadásul úgy, hogy a szemközti partnál az egész torkolatból semmi sem látszott!

 A zsilipnél a hajó átemelése akasztotta meg kicsit a lendületet, de lenyűgözött, ahogy akkurátusan, célirányosan, a felmerülő váratlan problémákat ügyesen leküzdve megoldottuk ezt is. 

Sajó Elemér többfunkciójú vízleeresztő műtárgy - akár áramot is tud termelni. 2021-ben adták át. 

Harmadik nap igazán nehézre sikeredett. Reggel még megszemléltük a zsilipet, megnéztük az RSD levezető csatornáját, majd egy horgászhelynél megkértünk egy horgászt, had szálljunk vízre a pecabotjai mellett. 

A tervek szerint Ráckevéig kell felevezni az RSD-n 21 km-t. Ami nem tűnt kivitelezhetetlennek, de a váratlan erős szembeszél ugyancsak megnehezítette a dolgunk. A víz is hullámzott, lassan haladtunk. A szél minduntalan felfordította a kalapomat, így védtelen  arcomat vörösre égette a délutánra pont szemből sütő erős nap. Sokszor behunyt szemmel eveztem, megtehettem, nem én voltam a kormányos!

Szóval lehetett volna kellemes is az RSD ágon evezgetés, ám most mégis inkább küzdelmes volt. A part menti stégek tele voltak "hellóbejjebb" pecásokkal, akik nem sok megértést tanúsítottak az utunkat nehezítő szél és az ezzel összefüggő feltámadó hullámzással kapcsolatosan. Így bármennyire is könnyebb lett volna a part mentén haladni, kénytelenek voltunk a folyó közepén küzdeni a víz-, és légáramlattal. Továbbá a kikötési lehetőségek is korlátozottak az RSD-n, épp a fentebb említett pecások és part menti nyaralók miatt. Így maradt a "ficergésahajóban", "fenekekfájlalása" és "lábakegészútonnyakbatartása". Illetve végül Dömsödön a Petőfi fánál csak kikötöttünk, megmelegítettük ebédünket, és onnan már meg sem álltunk Ráckevéig. 

Hittem is, meg nem is, hogy elérjük a hévet, de nem volt kecmec, társam elszántsága és kitartása tartotta bennem a lelket. 

Végül 8 óra 7 perckor épp elértük az egy perc múlva induló vonatot. Nagyon örültem neki, hogy abszolváltuk a küldetést!

Érdekes módon szavak nélkül is válaszokat kaptam meg nem fogalmazott kérdéseimre, a félelmeim elmúltak, megnyugodva,  újult erővel tértem vissza a Dunáról, kíváncsian és tettre készen várom a jövőt, mely annyi mindet tartogathat még nekem!