Csodavár körtúra

A Csodavár a Pádis-fennsík Vár patak völgyének legmélyebben levő pontja. Itt gyűlik össze a vidék vizeinek jelentős hányada. A Vár patak és a  Hamlet-barlangból átjutó víztömeg egyesül itt egy hatalmas dolinában, hogy majd a Csodavár barlangrendszeren keresztül a Galbina-forrásnál bukkannnak ismét a felszínre. A barlangrendszer monumentális szája 73 méter magas és 30 méter széles,az ember apró hangyának érzi magát már a látványtól is, hát még a vizek okozta robaj, melyet a a sziklafalak visszavernek!

Ide indultunk Pádisról, a szállásunkról, de először a közeli forrásból feltöltöttük vízkészleteinket. 

A Ponor-rétet jó érzékkel "kiterveztem" a túraútvonalról sajna, pedig arról is csodákat írnak. Egy másik úton terveztem az odautat, a Hamlet-barlang felé,  és egy harmadikon a visszautat. Sebaj, lesz miért visszajönni jövőre!

Az út azonban így is csodaszép volt. Bár az első 1 km még köves, napos szekérúton vitt, de aztán rátértünk az erdei ösvényekre.

Talán az odavezető út tetszett nekem a legjobban egész Pádisi nyaralásunk során. 

Égig érő fenyőerdők puha, süppedős, sokszor mohás talaján lépkedtünk. Majd fenyővel szegélyezett zöld rétek következtek, íves lankákkal, birkanyájjal, szabadon legelésző tehenekkel. 

Egy ponton a térkép egy forrást mutatott jobb kéz felől kb 500 méterre. Egy folyó mellett haladt a rejtekes ösvény, majd elértük a forrást: a folyó  egy barlangból tört elő. 

Hamlet-barlang

Kb. 6 km után értük el a Hamlet-barlangot. Bemásztunk ameddig tudtunk, hűsöltünk, hallgattuk a víz robáját miként verik vissza a sziklafalak.

Csodavár

Innen már közel volt a Csodavár, hamarosan elértük a dolina szélét, ahol megkezdtük az izgalmas leereszkedést a mélybe a láncokkal segített kőtörmelékes úton. 

A barlang bejárata előtt egy sziklából nőtt ki ez a fenyő. 

Ereszkedés a barlanghoz. Felülről figyeltük, amint tesóm lelkesen bejárja a barlang elejét.

Ember és barlang

Innen egy függőleges létrán kapaszkodtunk feljebb, majd a sziklafalba vájt keskeny kavicsos ösvényen sétáltunk át a következő barlanghoz. Gábor ide is lement, mi pedig aggódva hallgattuk a közeledő dörgést. 

Újabb meredek kapaszkodó következett, és mg az eső előtt sikerült kiakapaszkodni a töbörből. Esőkabátot húztunk, és haladtunk tovább a kék jelzésen a Glavoj-rét felé. 

Hófehér, taréjakopott  sziklákon lépdeltünk kilátóponttól kilátópontig. A mélybe tekintve láthattuk a szédítő mélységben a  két barlang között vezető utat. 

Újabb érdekes sziklaformáció. 

Mire a Glavoj-rétre értünk elállt az eső. A réten sátorozók tömege, egy ABC, két ivós-evős hely, meg néhány telepített Toi-toi WC volt. Mindenfelé, még a sátorok között is tehenek legeltek. Szárítkoztunk, söröztünk. 

Galbina-szirt

Viszonylag korán volt még ahhoz, hogy visszamenjünk a szállásra, így javasoltam, hogy a sárga jelzésen kapaszkodjunk fel a Galbina-szirtre, az csupán 2 km ide, alig 200m szint. Lelkesen kászálódtunk fel és vágutnk neki az újabb kapaszkadónak.

 

A szirtről belátni a hegyek közé, a mélység húz magával, a nap melegen sütött, bámészkodtunk, gyönyörködtünk, és megérkeztek a telóra az üzenetek, mert végre volt térerő!

Innen átbaktattunk az Eszkimó-barlanghoz, ahova sajnos nem lehetett bejutni, de még eszkimó urat sem láttuk a rácsok mögött. Így aztán visszakanyarodtunk a Glavoj-rétre, ahonnan már csak 3 km választott el a jól megérdemelt vacsorától. Igaz az első pár száz méteren ismét brutál emelkedő várt ránk, amit már szívesen kihagytam volna, így 17 fárasztó km után. Végül felvánszorogtunk a fennsíkra, és itt már a csendesen hullámzó táj késő délutáni fényekben fürdő látványától eltelve, részemről mezitláb érkeztünk a köves makadámútra, ahol újra visszavettem a cipőt, és pikk-pakk már otthon is voltunk. 

A Locus összesen 20 km-t mért, és 1700 körüli szintet. Ez utóbbit egyszerűen nem akarom elhinni, bár tényleg sokat emelkedtünk fel és le, de azt képzelem, sokkal sokkal fáradtabbak lettünk volna ekkora szint megtétele után. 

Háromkirályok-vízesés

Pádis felé tartva megálltunk a Boga-völgyében, hogy megkeressük a Háromkirályok-vízesést, amit hatalmas, ütött-kopott tábla is jelez az elágazásnál. Románul az igen viccesen hangzó Bulbuci nevet viseli. A neten találtunk részletes túraleírást, de a térképünk jelzett utat nem mutatott a vízesés felé, csak egy folyómeder mellett haladó szaggatott vonal sejtetett ösvényt arrafelé. A vízeséstől pedig semmiféle más út a térkép szerint nem mutatkozott, így leginkább a leírásra hagyatkoztunk. 

Igen egyszerűen megtaláltunk a szekérutat, majd a patak mellett, illetve a patak feletti hegyoldalban kapaszkodtunk felfelé a meredek kaptatón, gyönyörű erdei környezetben. Viszonylag hamar köszöntöttük is Boldizsárt. Először szinte szemmagasságban volt az a sziklaperem, ahonnan a folyó vize a mélybe zuhant. Majd leereszkedve a mederbe alulról szemléltük a zuhatagot. Végül beálltunk a vízfüggönymögé, és annak fátyolán át tekintettünk kifelé. 

Boldizsár

Ezután a sziklafal mellett egy útnak nem nevezhető kiszáradt folyómederben kapaszkodtunk felfelé. Legnagyobb meglepetésünkre - kopott - jelzést is találtunk, így amikor elbizonytalanodtunk az útirányt illetően azt követtük. 

Gáspár

Kb. negyed óra mászás után kapaszkodtunk ki a mederből, ahonnan épp ráláttunk Gáspárra. Hogy közelről üdvözölhessük, le kellett ereszkedni egy lejtőn a völgybe.

A harmadik (illetve sorrendben a második) vízesés a kettő között volt, egy sziklaperemről lehetett rálátni, amint mélybe veti magát. 

Ezután  innen  felkapaszkodtunk a  fenti szekérútra, melyet keresztezett a folyó. Itt újabb kis zuhatag vájta a sziklát. 

A szekérút és a folyó kereszteződésénél ücsörögve a sziklán, jeges fuvallat csapott meg. Mint otthon, amikor kinyitod a hűtő ajtaját egy forró nyári napon. 

Fullextrás hűtőnkben csücsülve azon tanakodtunk, a leírás melyik változatát  kövessük a továbbiakban. 

Aszfaltúton nem nagyon volt kedvünk sétálni, így végül a Csonka-kő mellett döntöttük. Kiderült, van arra jelzett út is, sőt, tábla is mutatja az irányt, csak a térképnek nincs fogalma ösvényekről. 

Az út eddig sem volt izzadástól mentes ebben a hőségben, de legalább a folyó ontotta magából a hűs párát. Most azonban kitett réteken, forró sziklafalakon kapaszkodtunk egyre feljebb. Néhol kitekintvén a szirtekről, szédítő látvány fogadott, beláthattunk a meredeken emelkedő hegyek közé.

A jelzést kezdetben simán követtük, bár nem is nagyon volt más lehetőség, lévén az ösvény a gerincen vezetett, kétoldalt meredély. 

Mikor megkezdtük a hegyről a lefelé ereszkedést, azonban már sokszor vált bizonytalanná az irány. A jelzett ösvényt áthághatatlan kidőlt fák keresztezték, a kerülőút nem volt egyértelműen taposott, a Locus szerint pedig úttalan úton voltunk. Így érzéseinkre hagyatkozva a falu felé vettük az irányt. 

Egy hatalmas páfrányosig nem is volt semmi baj, ott azonban elvesztettük a taposott utat. Próbáltunk jobbra haladva lejutni, de meredek, járhatatlannak tűnő sziklafalba botlottunk. Visszatérve kerestük kicsit a jelzést, de nem találtuk, így arra mentünk, amerre a legjárhatóbbnak tűnt az erdő. Végül nem sokkal a leírás által is jelzett pont felett értünk ki a főútra. Mindenesetre kalandos kis eltévedés sikeredett a krándulás végére, aminek társaságunk nem minden tagja örült egyformán. 

A túra amúgy nem túl hosszú, pláne, ha nem tévedünk el, max 5 km. Sok meredek kaptatóval, ami esős időben nehezen (vagy egyáltalán nem)  járható lehet. 

Brassó - belvárosi esti hangulatok

 

 

Ferencz József tér a városházával 1916-ból.