A virágállomány 90%-a a Zengő lejtőin tanyázik és május elején virágzik - évek óta tervezem hogy felkeresem a Mecsek ezen vidékét, idén végre meg is tettem. Hosszúhetény határában délután 5 órakor tettem le az autót, hátamra vettem a 20 kilós hátizsákot a sátorral, és elindultam felfelé a hegynek.
Újra egyedül.
Illetve Dézivel, aki közepesen volt lelkes az emelkedő láttán (mint kiderült a rák megtámadta a szívét és a tüdejét), lassan kullogott csak utánam, egyáltalán nem bánta, hogy úgy haladok, mint a csiga azzal a fura izével a hátamon. Kb. 4-5 km-es út állt előttem, 300 m szintkülönbséget kell legyűrnöm, úgyhogy nem siettem, időm van.
A több napos magányos túrák mindig alkalmasak gondolatok rendbeszedésére, de az én fejemben csapongtak az ötletek, még el sem jutottam az egyik végére, már ott tolongott a másik, kavarogtak, hullámoztak, egyik pillanatban boldog voltam, a következőben gondterhelt, majd szomorú, majd lelkes, majd dühös, tanácstalan, tehetetlen, türelmetlen. Próbáltam eminnen terelni őket (mármint a gondolataimat), a másik irányból közelíteni, néztem melyik lenne a legfontosabb, mivel foglalkozzak, de sehogy sem akart rend teremtődni.
Közben az égen kisütött a nap, vagy az emelkedő tette, mindenesetre lekívánkozott rólam a kabát és a pulcsi is. Ehhez azonban le kellett venni a zsákot, ami egy valódi megkönnyebülés volt. A baj ott kezdődött, amikor vissza akartam venni. Ugyanis a jobb kezem nem mozog mostanában úgy, ahogy kell (micsoda kripli család!), így nem tudtam kellőképpen hátra hajlítani. Az egyik kezemet bedugtam az egyik lukba, ez simán ment, majd a másik kezemet is megpróbáltam. Már csaknem elértem a vonatkozó pántot, amikor kicsit oldalra fordultam, és a pánt is oldalra került. Megpróbáltam utána nyúlni a kezemmel, de ekkor megint fordult a törzsem, a pánt odább került... Kb. olyan lehettem, mint a saját farkát kergető kutya. Megpróbáltam kezet váltani és a rosszabbik kezemmel kezdeni a sort, ezzel az volt a baj, hogy jobb kézzel meg sem tudtam emelni ezt a terhet. Így hát letettem a zsákot a földre, megpróbáltam egyszerre mindkét kézzel belebújni, majd felállni. No ez a súlyemelős - szakítós módszer sem igazán vált be, csaknem hanyatt estem a nagy igyekezetben. Ekkor merő előre látásból elővettem a fényképezőgépet a zsákból, és valahogy csak felkínlódtam a hátamra a cuccot. Tudtam, hogy estig ezt már le nem veszem!
Úgy félúton megláttam az első bazsarózsát. Feledtem minden terhet a hátamon és a fejemben, egyetlen gondolatom maradt csak: a virágok! Guggoltam, hasaltam, görnyedtem, kúsztam és másztam teljes menetfelszerelésben. Közben próbáltam lábujjhegyen lépkedni - mit lépkedni, repkedni! -, nehogy letapossak valamit. Szerencsére az út széléről is remek fotózási pozíciók adódtak.
Ugyan! Ilyen virág a nagyim kertjében is van! - mondhatnánk, és valószínű nem lenne igazunk. A pünkösdi bazsarózsa nem keverendő össze a bánáti bazsarózsával. Mindkettő a bazsarózsa nemzettség tagja, de a kertben valószínűleg a pünkösdi rózsával, vagy a bazsarózsa nemzettség harmincegynéhány tagjának valamelyik másik képviselőjével találkozhattunk.
Nevüket azonban egységesen (Paeonia) Paionról a görög istenek orvosáról kapták.
A növény gyökereiből készült főzetet a egykoron görcsoldóként használták.
Fokozottan védett növényfajunk, eszmei értéke 250.000 Ft!
Sok virág volt elvirágzóban, ez itt olyan, mint egy tovaröppenni próbáló pillangó.
A késő délutáni napsütésben úgy világítottak a rózsaszínű szirmok a sötét erdő mélyén, mint a templomok színes üvegablakai. A hegytetőn a fák között beszűrődő világosság barátságos fényekkel vette körül a növényt.
A bazsarózsa életfeltételeinek javítása érdekében a Mecsekerdő Zrt. kíméletes, ápolási jellegű beavatkozásokat végez, melynek következtében nőtt a virágzó egyedek száma.
Közben hatalmas, még virágzó medvehagyma mezők mellett haladtam el.
A levegőben hagymaillat terjengett.
Medvehagyma - az előtérben a kutyatej sárga virágai képezik a foltokat.
Minden olyan szép volt és megnyugtató! Gondolataim nem kergetőztek tovább, szívtam a jó erdei levegőt, hallgattam a madárcsicsergést, élveztem a napsütést, gyönyörködtem a tájban, a virágokban, szépen, lassan lépegettem felfelé. Megérkeztem. IDE.
Aztán egy kanyar után a fák között megláttam a kilátót is. Persze fémrácsos lépcsője van. Persze a kutya nem tud feljönni, nyomja a talpát ez a vacak rács. Én azért felmentem, szigorúan hátizsákkal, itt már volt néhány ember, nem hajtom végre előttük komikus mutatványaimat. Így aztán az 5 emeletet 20 kilóval a hátamon másztam meg. A panoráma megérte!
Úgy terveztem, a csúcson fogok éjszakázni, de túl nagy volt a forgalom. Így kinéztem a térképen egy nem túl távoli panoráma jelzést, és elindultam arra. Néhány 10 méter után ez a házikó fogadott. Remekül lehetett volna az emeleten aludni, ha történetesen nincs nálam sátor, de így nem ezt választottam.
A Bodzás-völgy egy jobb oldali erdészeti útján haladtam tovább. Az úton 3 hatalmas szarvas vágtázott át előttünk.
Hamarosan elértem a térkép által jelzett helyet, és nekiálltam az esti készülődésnek.
Kilátás a sátor elől.
Végül egy sátorban aludtunk a kutyával.
