2017. augusztus 14., hétfő

Tervek és a valóság - Pilisszentlászlótól a Vadálló-köveken át

Szerda reggel újra nagy melegre ébredtünk, délutánra 35 fokot is jósolt a meteorológiai békám (Köpönyeg). Mi is lehetne ilyenkor jobb, mint egy hűvös erdőben árnyas fák között sétálni?
Nos a mi úti célunk a Prédikálószék és Vadálló-kövek voltak, s talán már az elején is sejthettük volna, hogy a fentebb leírt elvárásoknak nem fognak megfelelni, de úgy képzeltem, a késő délutáni órákban fogjuk elérni a köveket, ahol az aranyló nap surló fényeinél fogunk gyönyörködni a tájban, majd a kilátó tetejéről a rózsaszínben fürdő Dunáról is tudok majd képet készíteni.
1 órára érkeztünk lányommal és a kutyával Pilisszentlászlóra a Kis Rigó vendéglőhöz, egy laza ebéddel akartuk indítani a túrát, kicsit pihenünk, és úgy vágunk neki a hegynek. A vendéglőre amúgy is kíváncsi volt, ugyanis már többször ettem ott, és ódákat zengtem neki róla.
A Kis Rigó egész évben nyitva van, kivéve szerdánként - szembesültünk a táblával, amikor megérkeztünk. Hm. A hasunk korgott, így vadászni indultunk, de a környék összes vendéglője (Szentendréig bezárólag) szerdánként zárva tart. Végül egy közértben vettünk magunkhoz némi élelmet és visszatértünk a Rigó elé, ahonnan a piros kereszt jelzésen nekivágtunk az útnak. 
Az erdő természetes légkondiját 30 fokra csavarta fel a természet, és az enyhén emelkedő úton éreztem, hogy a vadonatúj - szerintem méregdrága - rövid túranadrágom úgy tapad a combomra, mintha olcsó kínai nylon lenne. Próbáltam feljebb tűrni a szárát, de szorosabb fazont választottam, így maradt a szenvedés.
Hatalmas csend vett minket körül, csak a szél susogtatta halkan a fák leveleit. Sem autó zaja, sem állatok motozása, madarak csicsergése, emberek locsogása nem volt hallható. Mi is elmélyültünk az erdő békéjében.  Csodálatos felüdülés volt így sétálni, eltekintve az egyre jobban tapadó nadrágomtól.
1 óra múlva elértük a piros háromszög jelzést, ez vezet fel a csúcsra. Itt már találkoztunk néhány elvetemült turistával, de szerencsére a forgalom meg sem közelítette a múlt őszi csúcsforgalmat, amikor is libasorban kaptattak az emberek az újonnan megnyílt kilátó felé. 
Újabb 1 óra múlva értük el a kilátót. A csúcson kellemes szellő fújdogált eltávolította lábamról a nadrágot így zavartalanul gyönyörködhettem a panorámában.  Ám még csak 4 óra volt, lányom lábában pedig ott bujkáltak a táltos lovak,  neki ez a 7 km meg sem kottyant. Éreztem, hogy azért ez nekem elég lenne még visszafelé, de az aranyóra még messze volt, lányomra nézve tudtam, hogy két-három órát nem lehet itt eltölteni zabolátlan csikólábbal. 
Úgy döntöttünk, hogy a Vadálló-köveken leereszkedünk a Malom-patakig, és a piros jelzésen a Szőke-forrás völgyében térünk majd vissza a Pilisszentlászlóra vezető háromszög, majd kereszt jelzésekre.
Szép lassan ereszkedtünk le a sziklákon, lányom minduntalan előbbre szaladt, és nem hitte el, hogy nem azért haladok lassan, mert folyton megállok fotózni, hanem mert csúszik a kavics a lábam alatt. (Ezért aztán a kövekről nem is készültek képek, itt lehet megnézni, egy korább, hasonló túra alkalmával készült fotókat)
Meglepő módon hiába is gyűjtötte magába a sok izgalmas szikla a napsugarakat, mégis kellemesnek volt mondható az idő a folyton fújó szél miatt. Néhány sziklára ki is ültünk kicsit gyönyörködni a tájban, ilyenkor kutyám az árnyékból nézett ránk csodálkozó és szemrehányó tekintettel.
A meredek úton egy óra alatt ereszkedtünk kb. 600 métert, nagyon vártam már, hogy a völgyben még hűvösebb lesz, és elképzeltem, amint az enyhet adó patakocska partján végre lehűlünk kissé.
Ám csalódnom kellett. A völgyben nem mozdult a levegő. Az eső utáni nedves talajból párolgó vízgőz eltelítette pórusaimat, a nadrág újra eggyé vált velem.  Megpróbáltam feljebb tekerni a szárát, és vagy a belőlem olvadt ki néhány centi, vagy a nadrág nyúlt ki, mindenesetre sikerült franciabugyi style-ban átalakítani. De ez már mit sem segített rajtam. Dunsztban haladtunk az enyhén emelkedő piros jelzésen Király-kút felé. Útközben őzek váltottak át előttünk egyik csapásról a másikra, de a kutyám el sem mozdult mellőlünk, jártányi ereje sem volt. Biztattam, hogy én is így vagyok ezzel, és még hosszú út áll előttünk. A HuMap szerint 8 km. Ennyi idő alatt kell felmászni az előbbi 600 métert. Lányom mindeközben boldogan szökdécsel, hogy milyen gyönyörű az erdő és ennél remekebb helyet el sem tud képzelni, minden zöld és tele van fákkal és csodáááás!
Szépen lassan haladtam felfele, végre lányom is hozzám igazította lépteit. Közben az erdő mélye besötétedett, de minél magasabbra jutottunk, annál inkább látszott, ahogy a lenyugvó nap lassan aranyba borítja a fákat. 
Szép volt.
Majd a fák között vörös sugarakat bocsátva lassan eltűnt a szemünk elöl. Ekkor már sikerült visszatérnünk a hegygerincre, és láttuk a rózsaszínben fürdő Dunát, persze fotózhatatlan volt, így csak emlékeinkben őrizzük. 
A kékórás fényekben még egész jól láttuk az ösvényt, mely innentől szinte csak lefelé vezetett. Még egy nyulat is észrevettünk, amint elszaladt előttünk, kutyám izgatottan szagolgatta a nyomát, felélénkülve el is indult utána, de visszahívtuk.  
Mint a lovak, akik érzik, hogy nemsokára hazaérnek és megpihenhetnek kapcsoltam nagyobb sebességre, lányom legnagyobb csodálatára. 
Fél kilencre teljes sötétség borult az erdőre. Elővettük hát a zseblámpáinkat, így botorkáltunk az autó felé. Könyörögtem a lányomnak, hogy vallja be, hogy egy kicsit neki is fájnak a lábai, mert én bizony úgy éreztem, hogy kőből vannak, és egy lépést sem tudnék tovább megtenni, így 20 km és 800 m szintemelkedés után (legalábbis az Endomondo alkalmazás ennyit mért az út végén). 
Másnap összegzésképp lányom csak annyit mondott, hogy ha még 10 km-t sétálunk, akkor lehet, hogy elfárad, aminek ő nagyon örül, mert így legalább nagyobb túrára is mehetünk majd együtt.
HM. 
Átgondolom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...