Tavaszból a télbe, azaz út a Rozsda-szakadékhoz

Az Erdélyi-szigethegység  völgyeiben tavasztól zsong az élet, virágoktól színesek a rétek, fakadnak a fák rügyei, madárdaltól hangos az erdő. De ahogy feljebb megyünk a hegyi úton, itt-ott csepegő jégcsapok lógnak az út széli mohás sziklákról. 

Egy ilyen jégcsapos forrás mellett leparkoljuk a kocsit, a forrástól alig pár lépésnyire, a a hajtűkanyarból vezet az út a Rozsda-szakadékhoz, melyet egy hatalmas tábla is jelez.  Alig észrevehető kis ösvényen lépünk be a zöld erdőbe (talán a sárga jelzésen?), lábunk alatt olvadt hólé csordogál, majd néhány lépés után fehérbe borul a táj, csak a patak vize váj bele fekete csíkokat. 

Gyorsan zúgó hegyi folyócskamellett vezet fel az út. A félig olvadt hóba szerencsére jól bele lehet vágni a cipőnk sarkát, így nem csúszkálunk az egyébként igen meredek és keskeny ösvényen. Szép lassan araszolunk felfele. Néha megállunk pihenni, közben egy-két fotó is elkattan, de állványt még a leglelkesebbek sem veszik elő.

Kb. 1 óra folyamatos hegymenet után érjük el a hegytetőt, a lábaink alatt hatalmas vörös szakadék, kalcit, agyag és vörös agyag keveréke: egy hatalmas vízmosás, melyet még most is gyorsan mélyít az erózió.
A látvány gyönyörű, a rozsdaszínű hegyoldalakon fehér foltokban ül a hó. 

A fenyőkről nagy csomókban zuzmók lógnak, sajna nem sikerült épkézláb képet készíteni róluk.
Itt találkoztunk először a kárpáti sáfránnyal. Mindössze a virágcsúcs vége látszott ki a hó alól.

A mély hó, az egyre erősödő szél, no meg  a viszonylag kései óra miatt nem is kalandoztunk tovább, hanem elindultunk visszafelé ugyanazon az ösvényen. Kicsit jobban csúszkáltunk ugyan lefelé, mint amennyire az adrenalinszükségletem ezt indokolta volna, de azért különösebb baj nélkül elértük a kocsit, irány a vacsi!