Nyík-rét újratöltve

Nagykáta szélén a piros jelzésen indultam ezúttal a tavalyihoz képest a másik irányba. 

Elhagyott és kevésbé elhagyott tanyák között szépen megművelt földek, illetve virágos rétek váltották egymást.  

Zsálya lila virágai nagy foltokat alakítottak ki a mezőkön. Minduntalan azt hittem, fátyolos nőszirom csoportosulást találok, de végül csak egyetlen csokorra leltem.

Gurgolya mező  a pusztán

Idilli alföldi látkép.

 A nyárfagyapot ráragadt minden ráragadhatóra. 

Az út jobb oldala olyan volt, mintha havas tájon jártam volna. 

Egy váratlan Krisztus az út szélén. 

Lenyűgözően vadregényes kis mocsaras patak az út mentén. Félig kiszáradva, de azért sikerült bokáig süllyednem az alján. 

A partján és a medrében ilyesmi növényekkel találkoztam. Az egyik valószínű a vízi hidőr.

Későre járt, így már nem mentem továbd, de legközelebb jobban körbejárom a terepet!

Mocsárrét a Hajta mentén

Farmos és Göbölyjárás között indul egy tanösvény, melyen a Nyík-rét déli részén bolyonghatunk egy kb. 8 km-es szakaszon. 

Szinte egész nap zuhogott az eső. A rétek és a szántóföldek nővényein gyöngyözve ültek az esőcseppek. Lila ökörfarkkóró, magyar szegfű, mocsári kosbor, zsálya lilája még ebben a fénytelen időben is messziről észrevehető volt. 

Vastagon tocsogtunk a sárban az úton. Kerülgettük a pocsolyákat a magas nedves fűben. Ez a nyúl talán a szél és a felhők miatt sötétbe borult táj miatt nem vett észre bennünket. Egész közel jött hozzánk, pedig többször két lábra állt és  gyanakodva figyelt. 

Vadregényes élőhelyek övezték az utat. A lombok és a nádas között mocsári nőszirmok hozzák sárga virágaikat. 

Tízezer évvel ezelőtt az Ős-Zagyva kanyargott errefelé, majd néhány ezer év alatt elhagyta a területet, ám az általa hátrahagyott nagy méretű laposokban, medermaradványokban mocsarak sokasága jött létre.
Manapság  a Hajta-patak táplálja vizével a földeket, bár vízhozama lényeges elmarad a Zagyva vízhozamától. 

Sokáig reménytelennek tűnt, hogy a nap akár csak egy pillanatra is előbukkanhat a felhők alól. Ám mire a kilátóhoz értünk a szél elfújta a felhőket. 

A látvány a kilátóból. Idilli

Még egy szivárvány is megjelent az égen. 
Az 1960-as években a mocsárvidéket tápláló Hajta vizét mederbe terelték, töltéseket építettek, megakadályozva a folyó szabad kóborlását. A tanösvény is egy ilyen töltésen vezet végig. 
Sajnos ezzel az 1980-as években beköszönő aszályos időszakban a vidék félsivatagi vonásokat mutatott. Az állatok legelője már nyár elejére elfogyott, a porviharok mindennaposak lettek, a páratlan madárvilág létszáma erősen megcsappant. 

Az alföldi táj lenyűgöző szépsége. A zsombékok között megbújó vizek és a rejtekadó nádas rengeteg madárnak ad otthont. Mi is láttunk jó párat: fácán, gólya, kócsag, szürke gém röppent tova méltóságteljes szárnycsapásokkal. 

Távolban Farmos házai.
Ki hinné,  hogy egykoron ezen a területen egy ladikban evezve jutottak Farmosról  Egreskátára (10km) a gyerekek? Akkoriban a csónak hétköznapi közlekedési eszköz volt ezen a vidéken, hiszen a Hajta-patak szabadon csatangolta be a tájat, és bő vizes években valóságos tavat hozott itt létre. 
Váci Mihály is ír erről valamelyik novellájában. (Valaki tudja, hogy melyikben? Én hiába kerestem...)

Az előtérben látható növény talán a kamilla? 

Dézi is élvezettel tapicskolt a meggyűlt vízben. 

Rózsaszín színorgiával búcsúztatott minket a mocsár.