Börzsönyi Sas-út és egyéb ritkán járt ösvények

Szokásos kis baráti társaságunk egy részével Kemencéről indultunk a zöld jelzésen Magosfára, majd a piros, és a piros négyzet jezésen a Rakottyás-bércen át leereszkedtünk a Bacsina-patak mellett a Kemencei Nagy-völgybe. Itt felkapaszkodtunk a sárga kör jelzésen a Varjas-lápa felé, majd a sárga jelzésen a Tótok útján a Dorottya-bérc felé tértünk vissza a kiindulási pontunkhoz. Jó 20 kilométeres körtúrára kerekedett, csaknem 1000 méter szinttel. Számomra túl gyors volt a tempó, nem tudtam elmerülni az erdő szépségében, szinte semmit nem észleltem bebőle. Ezzel szemben jókat beszélgettünk, és legalább megtapasztaltam, mennyire bírom ezt a sebességet.  Csak az utolsó emelkedőnél maradtam le a többiektől, de megvártak. Magam is meglepődtem, milyen jól haladtam, mezitlábas cipőm remekül szuperált, nem fájt se a talpam, se a lábam egyéb része. A túra végén a Nyugatiból való hazabicajozás sem volt megerőltető. 

Az első kilométerek meredek kaptatóval vezettek a kilátópontokhoz. Meglepően melegen sütött a nap, a sziklákon napoztunk is egy kicsit. A napos-párás idő sejtelmes betekintést engedett a kaldera erdőrengetegébe. 

A gerinc mentén az északi oldal mohás sziklái most is nagyon tetszettek. 

Magosfánál havas tájon túráztunk, sajna a barefoot cipőm egyáltalán nem vízálló, szerencsére csak kicsit ázott be az orra. 

Szép bükkös magosfa környékén

Hangulat a Rakottyás-bérc környékén. Sok kidőlt fán kellett átmászni, először havas, majd sáros ösvényeken. 

A Bacsina-patakon való átkelés rejtegetett kihívásokat, de megoldottuk. 

Mire a Dorottya-bérchez értünk, a nap már nyugovóra tért, így a panorámát inkább csak sejtettem, mint láttam. Ide mindenképp vissza kell jönni egyszer! Izgalmas volt leereszkedni a sötétben a meredek, morzsalékos lejtőn majd a holdvilágos erdei ösvényen botorkálni a kocsi felé. 

Börzsöny (most még) rejtett zugain

Már alig csepegett, amikor útra keltünk a Feketevölgy Panzió  melletti parkolóból. Megcsodáltuk a színes levelekkel borított Csarna-patak medrét, majd nekivágtunk az igencsak meredek ösvénynek. 

Legnagyobb meglepetésemre néha még a nap is kisütött, bevilágítva a fák közötti útra. Az ösvény viszonylag hosszan, meredeken emelkedett, cserében viszont csodás mohás kövek, fatörzsek mellett vezetett. Hamarosan elértük az első kilátópontot. Kicsit leereszkedtünk a sziklákon, hogy jobban kilássunk a fák közül. 

A völgy békéjét hatalmas,  természet alkotta Vulkáni Szfinx figyelte. 

Mindenfelé mohával borított sziklás oldalak emelkedtek. A szél erősen fújt, visszaparancsolta ránk a kaptató során  levetett két réteg ruhát. 

Itt az ősz!

Következő kilátópontunk. Szemközt Hollókő csúcs.

Még alig sárgul az őszi erdő. Bár kicsit fénytelen volt az idő, a táj szépségének ez mit sem ártott. 

A Börzsönyben több helyről is adódik hasonló látvány. A hegyoldalból egyenest a vulkáni kaldera belsejébe látunk. Mindenfelé hegyek és völgyek, fák és erdő, no meg éles sziklák. Olyan, mintha egyenest a világ közepébe néznél. Az ember szíve ilyenkor  megtelik mindenféle leírhatatlan érzésekkel. Mit is mondhatnék: ujjongás, béke, gyönyörűség, saját kicsiséged kontra a természet nagysága, hála, hogy láthatod, és hogy itt vagy. Legszívesebben belekiabálnád a világba, hogy "élni jó!". 

Miklós-tetőnél elértük túránk 724 méteres legmagasabb pontját. Onnantól kellemesen lejtett az út. Keskeny ösvényeken kanyarogtunk a hegyoldalban. 

Végül a zöld jelzésről jobb kéz felé tértünk le a Pléska-szikla felé. 

Pléska-szikla egykori várrom maradványai talán ezek a sziklák. A várakat még az őskorban Kr. e II. évezredben a Kyjatrice kultúrához tartozó emberek  emelték, és komplex védelmi rendszert alakítottak ki a Börzsönyben. A várak egy részét már bejártam szeptemberben, most örültem, hogy egy újabbat találtunk. 

Kilátás Bernecebaráti felé. 

Leereszkedtünk  a völgybe, majd egy kanyargós erdészeti úton kapaszkodtunk vissza a gerincre. Út közben szarvascsorda vágott át előttünk az úton. Megdermedve álltunk, és vártuk, hogy áthaladjanak előttünk. Méltóságteljesen lépkedtek, nem siették el az átkelést!

Gyapjas tintagomba éppen autolizál (Ugye Dóri?).

Végül a zöld sáv, majd a zöld négyzet jelzésen jutottunk vissza kiindulási pontunkhoz. 

Nagyon szép, változatos, panorámában, sziklákban, lejtőkben és emelkedőkben egyaránt bővelkedő körtúrát tettünk a Börzsöny északi részén. Az út hossza kb. 15 km volt, szintemelkedés összesen kb. 700 m körül. 

Csarna-völgye

Kemence, Feketevölgy. A novemberi korai sötétedéshez képest kicsit későn, délben parkoltuk le az autót az ifjúsági szálló előtti híd mellett. Több, mint másfél órás autóút állt mögöttünk, nagyon reméltük, hogy tényleg megéri a sok utazást a Börzsöny eme távoli szegletébe tervezett túra. A kék jelzésen indultunk Feketevölgy panzió felé, aszfaltozott erdei úton. A nap hét ágra sütött, még a fák között is érezni lehetett simogató sugarát. 

A patak békésen csillogott a lombtalan fák között, szívesen ücsörögtünk volna a partján. Dacára a novemberi meglepő 20-fokos melegnek, a kövek mégis hidegnek bizonyultak, így folytattuk utunkat.

Elhagyva a kisvasút még működő 4 km-es nyomvonalának utolsó megállóját, semmiből induló és a távolba vesző sínek mentén haladtunk.

A sínpár sok helyen a patak fölött vezetett...volna, ha lett volna még bármi, ami megtartsa. Innentől kezdve számunkra az erdő kalandpályává változott. Néhol 5 méter magasságban lengedező sínpárokon egyensúlyozva keltünk át a víz fölött, máshol a vízmosta partszakasz meredek falán megdőlt talpfákon másztunk tova. Persze a patak és a sín mellett vezetett ösvény is, de így nagyobb volt a kihívás. Kicsit azért reméltük, hogy nem szakad le pont alattunk a sín, de szerencsénk volt. 

A börzsönyi kisvasutakat jellemzően a a XX. század elején kezdték építeni, a fakitermelés megkönnyítése céljából. 

Néhány jó állapotú csille a Hamuháznál. 

A fővonalakat sokszor időszakosan működő mellékvonalakkal egészítették ki, melyeken gyakran lóval vontatták a szerelvényeket. A kemencei kisvasút vonalának kiépítése 1911-ben  kezdődött meg, Kemencétől egészen a Csóványos és a Nagy-Hideg-hegy alá ért el a sín.

Állítólag itt van Magyarország legnagyobb háborítatlan erdőterülete, 10.000 hektáros fokozottan védett vadon.  Ez pontosan mit is jelent, nem tudom, tény, hogy a vasúti forgalom 1992-ben szűnt meg a völgyben. Azóta a természet folyamatosan hódítja vissza a területet. Talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy 27 éve háborítatlan a terület.

Fiatal bükkerdő a völgy meredek lejtőjén

A természet szép lassan visszafoglalja, ami az övé. Mohás talpfák, alámosott nyomvonalak, a semmi fölött lebegő sínpárok teszik még vadregényesebbé az erdőt.

Talán kár is lenne hozzányúlni a területhez: jó így, ahogy van, a régi kor mementójakén itt hagyott vasakkal. Új nyomvonalat kiépíteni? Nem nagyon értem miért lenne az jó? Aki akar, sétál erre amúgy is, jól járható turistaúton, még csak nem is fárasztó, egyenes terepen. Persze egy vonatozás lehetősége fellendítené talán Kemence idegenforgalmát, ami bizonyára jót tenne a községnek, mégis talán kár lenne néhány kényelmet szerető kiránduló kedvéért megbolygatni az erdő nyugalmát. (Bár nyilvánvalóan kevés az információm eme kérdés eldöntésére. )

Alig 6 km-es séta után elérjük a Hamuházat.

Milyen célt szolgál a hamuház? A fahamut ún. hamuházakban összegyűjtötték, majd a hamut kádakban kioldották, kilúgozták. A lúgot elpárologtatták, vasüstökben kifőzték. Az így nyert, besűrűsödött masszát végül az erre a célra készített kemencékben hevítették, kiégethették, ha teljesen száraz állapotban kívánták forgalomba hozni. A hamuzsír az üveggyártás vegyianyaga. 

Innentől a kék kereszt jelzésen folytattuk utunkat az elhagyott sínpárt követve, egészen a Halyagosi Postás kulcsosházig.

 A kisvasúti pályát az 1995-ös és 1999-es árvizek tették használhatatlanná.

 A kulcsosháznál vendégmarasztaló padok és asztalok kínálgatták magukat, a ház azonban pókhálóval sűrűn befont ablakokkal tekintett ránk. Nem is pihentünk meg itt, annál is inkább, mert az idő sürgetett, egy óra múlva már a csúcson szerettem volna lenni, hogy még világosban rátaláljunk a zöld jelzésre a gerincen, és azon térjünk vissza az autónkhoz.

Így aztán balra letértünk a jelzett útról és egy ritkábban járt ösvényen kaptattunk felfelé a meredek hegyoldalon. Az ösvényt valójában inkább csak sejteni lehetett, eltéveszteni azonban nem, egészen addig, amíg az a patak mentén vezetett. Az út mentén, biztos távolságból  néha muflonok figyelték gyanakodva közeledtünket, néha pedig szarvas rudli szaporázta lépteit a fák között.

Már véget ért a patakmeder, valahol elvesztettük az ösvényt is, az erdőben erősen éreztük a nemrég még itt pihenő csorda szagát. Tanácstalanul gyönyörködtünk a tájban, és a telefonon a Locus-Map-ot tanulmányoztuk. Megállapítottuk, hogy balra kell támadni a legmeredekebb hegyoldal mentén a csúcsot. Mire elértük a hegytetőt, már egész mást mutatott a térkép, kóboroltunk még kicsit hol jobbra, hol balra, megtettünk egy szép, tisztességes kört, közben emelkedtünk és süllyedtünk  400-400 métert. Az erdő sötétedett, nekem meg kezdett elegem lenni. Így aztán a biztonságos és ismert úton szépen visszaereszkedtünk a  kulcsosházig. Közben megérkezett a szürkület, s mi a síneket követve haladtunk kifele. A patakon most a gázlókon, csúszós köveken egyensúlyozva  keltünk át. Emitt egy nyúl nyargalt tova, amott valami zörgött a bozótban, szempárok villogtak felénk a törzsek közül és csillagok csillogtak az égről, a fejlámpák fényében hosszú árnyékokat vetve táncoltak a fák. Már teljes sötétségben, de alig több, mint egy óra alatt értünk ki az erdőből.

A túra hossza 15 km volt, 201 méterről 689 m magasra másztunk, összes kóborlásunkkal 992 m-t emelkedtünk és a 1027 m-t csökkentünk. Sosem értettem, ez hogy lehet ez a két réték különböző, ha ugyanarra a pontra érkeztünk??? Így aztán a többi adat sem biztos, hogy igaz, tán a 6337 Kj energia égetés is túlzásnak tűnik.
Mindenesetre a beépített km mérő lábrendszerem is 15 km körülinek jelezte a távot, kellemesen elfáradva ültünk vissza az autóba és tértünk haza, ahol végre élelemhez jutottunk, az útra ugyanis két almát és 3 bonbonmeggyet, meg némi ivóvizet vittünk magunkkal.