Csarna-völgye

Kemence, Feketevölgy. A novemberi korai sötétedéshez képest kicsit későn, délben parkoltuk le az autót az ifjúsági szálló előtti híd mellett. Több, mint másfél órás autóút állt mögöttünk, nagyon reméltük, hogy tényleg megéri a sok utazást a Börzsöny eme távoli szegletébe tervezett túra. A kék jelzésen indultunk Feketevölgy panzió felé, aszfaltozott erdei úton. A nap hét ágra sütött, még a fák között is érezni lehetett simogató sugarát. 

A patak békésen csillogott a lombtalan fák között, szívesen ücsörögtünk volna a partján. Dacára a novemberi meglepő 20-fokos melegnek, a kövek mégis hidegnek bizonyultak, így folytattuk utunkat.

Elhagyva a kisvasút még működő 4 km-es nyomvonalának utolsó megállóját, semmiből induló és a távolba vesző sínek mentén haladtunk.

A sínpár sok helyen a patak fölött vezetett...volna, ha lett volna még bármi, ami megtartsa. Innentől kezdve számunkra az erdő kalandpályává változott. Néhol 5 méter magasságban lengedező sínpárokon egyensúlyozva keltünk át a víz fölött, máshol a vízmosta partszakasz meredek falán megdőlt talpfákon másztunk tova. Persze a patak és a sín mellett vezetett ösvény is, de így nagyobb volt a kihívás. Kicsit azért reméltük, hogy nem szakad le pont alattunk a sín, de szerencsénk volt. 

A börzsönyi kisvasutakat jellemzően a a XX. század elején kezdték építeni, a fakitermelés megkönnyítése céljából. 

Néhány jó állapotú csille a Hamuháznál. 

A fővonalakat sokszor időszakosan működő mellékvonalakkal egészítették ki, melyeken gyakran lóval vontatták a szerelvényeket. A kemencei kisvasút vonalának kiépítése 1911-ben  kezdődött meg, Kemencétől egészen a Csóványos és a Nagy-Hideg-hegy alá ért el a sín.

Állítólag itt van Magyarország legnagyobb háborítatlan erdőterülete, 10.000 hektáros fokozottan védett vadon.  Ez pontosan mit is jelent, nem tudom, tény, hogy a vasúti forgalom 1992-ben szűnt meg a völgyben. Azóta a természet folyamatosan hódítja vissza a területet. Talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy 27 éve háborítatlan a terület.

Fiatal bükkerdő a völgy meredek lejtőjén

A természet szép lassan visszafoglalja, ami az övé. Mohás talpfák, alámosott nyomvonalak, a semmi fölött lebegő sínpárok teszik még vadregényesebbé az erdőt.

Talán kár is lenne hozzányúlni a területhez: jó így, ahogy van, a régi kor mementójakén itt hagyott vasakkal. Új nyomvonalat kiépíteni? Nem nagyon értem miért lenne az jó? Aki akar, sétál erre amúgy is, jól járható turistaúton, még csak nem is fárasztó, egyenes terepen. Persze egy vonatozás lehetősége fellendítené talán Kemence idegenforgalmát, ami bizonyára jót tenne a községnek, mégis talán kár lenne néhány kényelmet szerető kiránduló kedvéért megbolygatni az erdő nyugalmát. (Bár nyilvánvalóan kevés az információm eme kérdés eldöntésére. )

Alig 6 km-es séta után elérjük a Hamuházat.

Milyen célt szolgál a hamuház? A fahamut ún. hamuházakban összegyűjtötték, majd a hamut kádakban kioldották, kilúgozták. A lúgot elpárologtatták, vasüstökben kifőzték. Az így nyert, besűrűsödött masszát végül az erre a célra készített kemencékben hevítették, kiégethették, ha teljesen száraz állapotban kívánták forgalomba hozni. A hamuzsír az üveggyártás vegyianyaga. 

Innentől a kék kereszt jelzésen folytattuk utunkat az elhagyott sínpárt követve, egészen a Halyagosi Postás kulcsosházig.

 A kisvasúti pályát az 1995-ös és 1999-es árvizek tették használhatatlanná.

 A kulcsosháznál vendégmarasztaló padok és asztalok kínálgatták magukat, a ház azonban pókhálóval sűrűn befont ablakokkal tekintett ránk. Nem is pihentünk meg itt, annál is inkább, mert az idő sürgetett, egy óra múlva már a csúcson szerettem volna lenni, hogy még világosban rátaláljunk a zöld jelzésre a gerincen, és azon térjünk vissza az autónkhoz.

Így aztán balra letértünk a jelzett útról és egy ritkábban járt ösvényen kaptattunk felfelé a meredek hegyoldalon. Az ösvényt valójában inkább csak sejteni lehetett, eltéveszteni azonban nem, egészen addig, amíg az a patak mentén vezetett. Az út mentén, biztos távolságból  néha muflonok figyelték gyanakodva közeledtünket, néha pedig szarvas rudli szaporázta lépteit a fák között.

Már véget ért a patakmeder, valahol elvesztettük az ösvényt is, az erdőben erősen éreztük a nemrég még itt pihenő csorda szagát. Tanácstalanul gyönyörködtünk a tájban, és a telefonon a Locus-Map-ot tanulmányoztuk. Megállapítottuk, hogy balra kell támadni a legmeredekebb hegyoldal mentén a csúcsot. Mire elértük a hegytetőt, már egész mást mutatott a térkép, kóboroltunk még kicsit hol jobbra, hol balra, megtettünk egy szép, tisztességes kört, közben emelkedtünk és süllyedtünk  400-400 métert. Az erdő sötétedett, nekem meg kezdett elegem lenni. Így aztán a biztonságos és ismert úton szépen visszaereszkedtünk a  kulcsosházig. Közben megérkezett a szürkület, s mi a síneket követve haladtunk kifele. A patakon most a gázlókon, csúszós köveken egyensúlyozva  keltünk át. Emitt egy nyúl nyargalt tova, amott valami zörgött a bozótban, szempárok villogtak felénk a törzsek közül és csillagok csillogtak az égről, a fejlámpák fényében hosszú árnyékokat vetve táncoltak a fák. Már teljes sötétségben, de alig több, mint egy óra alatt értünk ki az erdőből.

A túra hossza 15 km volt, 201 méterről 689 m magasra másztunk, összes kóborlásunkkal 992 m-t emelkedtünk és a 1027 m-t csökkentünk. Sosem értettem, ez hogy lehet ez a két réték különböző, ha ugyanarra a pontra érkeztünk??? Így aztán a többi adat sem biztos, hogy igaz, tán a 6337 Kj energia égetés is túlzásnak tűnik.
Mindenesetre a beépített km mérő lábrendszerem is 15 km körülinek jelezte a távot, kellemesen elfáradva ültünk vissza az autóba és tértünk haza, ahol végre élelemhez jutottunk, az útra ugyanis két almát és 3 bonbonmeggyet, meg némi ivóvizet vittünk magunkkal.