Minden évben felmerül az ötlet, hogy karácsonykor szüleimnél bográcsban főzzük a nagy családi ebédet. Azonban, mire mi méltóztatunk megérkezni hozzájuk az ünnep erre megjelölt napján, anyukám már elkészíti odabent az ételt. Így aztán mindezidáig a kósza ötlet hamvában holt, s mi beletörődve vonultunk be a fűtött szobába és kényelmesen, melegben ücsörögve és nagy semmittevésben fogyasztottuk el az elénk tálalt finomságokat.
Most viszont - hála a covid-nak - szigorúan kerti partit tartottunk. Úgy terveztük, korán kimegyünk, tüzet rakunk, hagymát, zöldséget pucolunk, halat szeletelünk, együtt főzünk.
10-kor édesapám ránk írt, hogy sikerült begyújtani a tüzet, már lobog.
Kiderült, napkeltétől küzd azzal, hogy a nedves fákat kiszárítsa és lángot csaljon ki belőlük. Így hát a tűzzel már nem sok dolgunk lesz, de sebaj, majd a halászlé...
Kiderült, édesanyám előre elkészítette már az alaplé sűrítményt, már csak bele kell tenni a lobogó vízbe, majd a felszeletelt pontyot is utána lehet ereszteni.
Nos, hogy ennyit dolgoztunk az ebéden, megfüstöltük magunkat kicsit a tűz körül, így legalább a szagunk bizonyíthatta, hogy volt részünk a főzésben nekünk is.
Viszont a forralt bort majdnem mi csináltuk! Az úgy történt, hogy amikor megérkeztünk, a sógornőm állt a rezsó előtt és karamellizálta a cukrot. A nagy örvendezések közepette a cukor feketére égett, így a forralt bornak utánozhatatlan és megismételhetetlen íze lett. Mindezek ellenére elfogyott.
Így aztán idén sem volt több dolgunk, mint a korábbi években, csak most a kertben szaladgáltunk, topogva beszélgettünk, vacogva ücsörögtünk, míg ettük a levest.
De együtt voltunk, és ilyen remekül éreztük magunkat!
Még a fiam is megengedte, hogy közös kép készüljön rólunk!
Valahogy sose jön össze. 
