Mostanában újra hosszúak a napok. Bármennyire is imádok tanítani, az osztályteremben töltött idő viszi az energiáimat. A fejemben zakatoló sulis gondolatok ereje hajtja a bicajomat a hegyre. Mire hazaérek nem vágyok másra, mint egy nagy adag vízre, és arra, hogy elterüljek végre, semmire sem gondolva. Ajtót nyitok, s boldogan, türelmetlenül nyüszögve ugrik elém a Kutya.
Ja igen, a nyáron elköltöztek a gyerekeim, senki nem vitte le reggel óta! Szegénykém, nézek a szemébe, simogatom a füle tövét, jól van, csak iszom egy pohár vizet, de meg sem várja, már az ajtón kívül van, ennél egyértelműbben nem is mondhatná, hogy nincs itt idő iszogatni, meg heverészni!
Irány az erdő, a hegy vagy a völgy, mindegy, csak sokat lehessen rohanni és szagolni!
Mondjuk én meglennék most ezek nélkül, főleg a szaglászás nem hiányzik, de azért megyek, irány a Normafa, vagy a Kopárok, vagy bármi ami nem a közeli utcák unalomig ismert járdája.
Az erdőben már cseppet sem bánnom, hogy itt vagyok.
Élvezem az őszi langyos napsütést, a színesedő levelek susogását, bámulom a felhőket az égen, gyönyörködöm a lemenő nap fényeiben.
Végre semmire sem gondolok, és érzem, hogy mindaz ami napközben történt mégis feltölt energiával.
Aztán új ötleteim támadnak, érzem a tettrekészséget és az erőt magamban.
