Egész nap tombolt a vihar. Az eső hol elcsendesedett, hol meg zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Zúgtak az ártéri erdő fái, cibálta, tépte a szél az ágakat, hajlongtak a vastag törzsek. Néha nagy reccsenéssel karvastagságú ágak hullottak az égből.
Szuszka felébredt a nagy égzengésre. Ijedten pislogott maga elé, gyanakodva szaglászta a levegőt.
– Mi volt ez? – suttogta remegő hangon.
– Akármi is az, ide nem jut be! – nyugtatta testvérét Murmi.
– Kinézek! – kíváncsiskodott Cserke.
Óvatosan kiúszott a Folyami Odú gyökerei közül a törzs alá, és egyre szaporábban pislogott. Szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.
– Juhé! Nem fogjátok elhinni, de egy hatalmas faág pottyant a bejárat mellé! Egy lépést sem kell mennünk, mégis nagy lakoma vár ránk! – rikkantotta. – Gyerünk!
– Én nem megyek. Olyan félelmetes hangok jönnek kintről – szuszogta Szuszka.
– Csak óvatosan! – intette őket Hódanyó.
Cserkét azonban nem lehetett visszatartani. Magasra emelte orrocskáját, és nagyokat szimatolt a levegőbe. Aztán a fa alatt beljebb úszott a folyón, és messziről közelítette meg a szárazföldet. Úszás közben ütemesen bólogatott fejével: hol magasra emelve figyelte az erdőt, hol visszaereszkedett a vízbe. Végül csettintett egyet a nyelvével.
– Nincs itt semmi vész, csak fincsi kaja! – állapította meg. – Gyertek nyugodtan!
De azért óvatos léptekkel cammogott ki a szárazföldre. Meg-megállt, szaglászott, majd tett néhány lépést a nagy ág felé. Végül eltűnt a levelek között. Néhány határozott mozdulattal leharapott belőle egy gallyat, és a folyó felé vonszolta.
A part menti sekélyesben aztán belemerült a falatozásba.
– Mennyi finom, friss levél! Ennek aztán van zamata! Hm, de rég ettem ilyen jót... – dünnyögte elégedetten, teli szájjal.
A hangos ropogtatásra aztán előkerült Gurmi is, majd sorban érkezett a család többi tagja. Utoljára Szuszka merészkedett elő.
Beosont a többiek között a falomb kellős közepébe, leharapott egy nagyobb ágat, kiráncigálta a rátekeredett többi ág közül, majd a vízbe vetette magát, és gyorsan úszni kezdett a biztonságot jelentő hódvár felé. Végül zsákmányával együtt eltűnt a bejárat alatt. Hamarosan az Odú védett öbléből hallatszott hangos rágcsálása.
– Itt mégiscsak sokkal biztonságosabb – dünnyögte elégedetten.
A családi vacsora hangjait még két öböllel odébb is hallani lehetett.
Nem csoda, hogy a szomszédos hódlak lakói is megjelentek a színen, és csatlakozni szerettek volna az égből pottyant lakomához. Ám Hódnagy ezt nem tűrhette. Heves mozdulattal oldalba bökött egy betolakodót, aki jobbnak látta odébbállni.
– Megyek, körbenézek és újra kijelölöm a határainkat – szólt oda Hódanyónak, és elúszott, hogy területe szélén elhelyezze a határt jelző sárkupacot. Mikor készen állt a bucka, illatanyagot lövelt rá pézsmazsákjából, és folytatta útját a folyón, míg a család többi tagja békésen étkezett tovább a Lak mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése