Amióta elkészült a Tiszafüred-Poroszló közötti kerékpár híd, azóta tervezem, hogy áttekerek rajta. Végül alig több, mint 4 hónap elteltével úgy álltak a csillagok, hogy sikerült eljutni Tiszafüredre. A kutyát ezúttal otthon hagytuk, nem hiszem, hogy az előttünk álló 75 km nagyon a kedvére való lett volna. (Bár már tervezem egy kerékpár utánfutó beszerzését a számára, így a bicajos túráinkból sem kellene kimaradnia. Akinek van ezzel kapcsolatos tapasztalata, bátran ossza meg velem!)
Bár zuhogó esőben érkeztünk, másnapra kellemesen borongós, ködös, mégis egész meleg idő fogadott.
Szeretem az őszt, a nedves avar illatát, a párás levegőt, a színes lombokat, a csípős reggeleket és napokat. Jólesett egy forró tea és frissen sült rántotta indulás előtt, miközben magunkba szívtuk a fentebb említett őszi érzéseket.
Jókedvűen indultunk Tiszafüredről Abádszalók felé. Az első óra után már meglehetősen untam a gát hosszú, egyenes, egyhangú betonútját, de legalább jó tempóban lehetett haladni, és közben kiadósat beszélgetni.
Tiszaderzs után találtunk egy hidat jobb kéz felé, ahol a változatosság kedvéért betértünk az erdőbe bolyongani kicsit egy sziget rejtett ösvényein és titokzatos pallóin. A fák között, a mélyebben fekvő részeken szintén állt a víz, amit azonban alig lehetett észre venni, mivel a fák lehulló levele egyenletesen sárgára festette a talajt és a víz felszínét is.
Ezután már változatosabb az út, hamarosan elértük Abádszalókot, áthajtottunk a strandon, majd elértük a nagykunsági öntöző főcsatornát. Itt már a nap néha biztató pillantásokat vetett a tájra.
A kiskörei hallépcsőnél egy autós közeledett felénk őrült tempóban, és dudált, mint akinek ezen múlik az élete. Mellénk érve ránk förmedt: "Nem tudunk olvasni? Arra az út le van zárva! A hídon nem lehet átmenni, mert építik!" No, olvastuk mi is, egyrészt gondoltuk, autósoknak szól, másrészt, a hallépcsőt csak meg lehet nézni!? Azt meg, békült meg kissé, a rend kedvéért még morgott egy sort, aztán tovább robogott. Mi meg csak azért is megnéztük a hallépcsőt, amit már láttunk ugyan egy párszor, most sem nézett ki másképp, aztán visszafordultunk és a terelő úton átkeltünk a vasúti hídon.
Éhesek még nem voltunk, de úgy gondoltuk, legközelebb ezután csak Poroszlón tudnánk étkezni. Az Ezüst Horgony étteremre hamar rátaláltunk, ámde zárva volt, így a helyiektől érdeklődtünk, hova érdemes betérni. Ajánlották is a Kagyló Büfét, mely az egész környéket ellátja hagyományos házias ételekkel, valamint pizzával és hamburgerrel is, sőt házhoz szállítást is vállal.
Mindez megmutatkozott a forgalmán is; egymásnak adták az emberek a kilincset. Voltak itt munkások, horgászok, építésvezetők, régi ismerősök, szomszédok és falubeliek, valamint biciklis turisták. A kiszolgálás viszont elképesztően lassan ment. Nem azért, mert megbeszélték, "hogy halad a munka", és "anyukám kórházban van", meg "milyen a kapás", és "emlékszel Pistáéknál mennyi szilvát ittunk", no meg "arrafelé aszfaltoztunk mink is", hanem azért, mert a rendelés - ételkésztés - tálalás - fizetés szigorúan sorosítva volt, sehogy sem tudták elképzelni, hogy is mehetne ez multitaszk üzemmódban.
Így aztán egy apuka a szomszéd asztalnál le is mondta a kirendelt palacsintákat, mondván, hogy még sötétedés előtt szeretnének Tiszafüredre érni a gyerekekkel... Egy óra múlva már nagyon éhesek voltunk, át is fagytunk a fűtetlen étteremben ücsörgés közben, már épp azon voltunk, indulunk tovább, amikor kihozták végre az ételt. Becsületükre szóljon, igazán finom volt.
Nekem már mehetnékem volt, annál is inkább, mert a naplementét az új hídról szerettem volna látni, bár ekkor már sejtettem, ha mindent beleadunk, ezt akkor is lekéstük.
Így aztán kényelmes tempóban tekertünk tovább a gáton, bámészkodtunk, már nem siettünk sehová, hamarosan el is értek a lemenő nap fényei.
Alig 20 perccel azután, hogy a nap teljesen eltűnt a látóhatár alatt, elértük a HIDAT.
Aki kelt már át bringával Poroszlóról Tiszafüredre vezető 33-as úton a folyamatosan előzgető autók és kamionok között, az tudja csak igazán értékelni ezt a hidat! Pompás érzés volt a sötétben biztonságosan áthaladni a Tisza fölött! A levegő lehűlt, a szél erősen fújt, jólesett a sapka és kapucni is. A fejlámpák fényét visszaverő útjelző festések ugyan néha eltűntek, ekkor lassítani kellett, hogy megtaláljuk, hol is folytatódik az út, de mindent összevetve remek érzés volt.
Hamar megtettük a 9 km-t és elértük Tiszafüredet. Már csak egy rövid szakasz maradt még hátra a gáton a szállásunkig.
Ezen a szakaszon további kivilágított és kivilágítatlan biciklistákkal (kicsikkel és nagyokkal egyaránt) találkoztunk. A hangokból arra következtettünk, hogy a nagyobb gyerekeket feldobta a tény, hogy tök sötétben tekerhetnek, a szülők azonban kevésbé voltak lelkesek, aggódó hangjukból inkább az hallatszott ki, hogy "már nemsokára megérkezünk", bár azt kiabálták, hogy "ne állj ki a sorból, egymás után menjetek, nem hallod fiam, mit mondtam!!!"
Ahogy megvilágította arcukat a fejlámpánk fénye, régi családi biciklitúrák emléke tolult fel. Milyen jók is voltak, meg fárasztóak, kicsit talán stresszesek is. A megvilágított apuka arcán pontosan ezt az érzést véltem felfedezni, miközben biztatva tolta legkisebb gyerekét hátulról a vaksötétben.
Jó lesz végre hazatérni. A gyerekekkel azért, mert végre biztonságban vannak, bár valószínű a pihenés nekik még messze van, még előttük az esti rutin. Nekünk pedig azért, mert elmélázhattunk a mai napon és a régi időkön, s egy forró fürdő után békésen összebújva megpihenhetünk.