Úgy alakult, hogy mégis egyedül megyek kirándulni tegnap. No, akkor a felhők fölé megyek! -gondoltam. Kicsit ugyan későn derült ki, s aggódtam, hogy nem lesz már hely Pilisszentlászlón, a Kis Rigó vendéglő előtti parkolóban. Így majdnem elcsábultam az első zúzmarás erdő látványától, de végül mégis elfoglaltam a néhány utolsó szabad helyek egyikét és megindultam a tömeg előtt a Prédikálószék felé.
Prédikálószék
Magam is meglepődtem, milyen jó tempóban haladtam felfelé!
Kezdetben zúzmarás erdőn vágtam keresztül, majd eltűnt a fehérség, jött a köd, végül inkább csak kékes pára ült meg a fák között, a fák feketén vetették sötét árnyékukat a verőfényes napsütésben.
Néhány csapatot meg is előztem felfelé, ezen újfent elcsodálkoztam, nem szokásom így vágtatni, az emelkedőkön inkább csak vánszorogni szoktam.
Eddig még sosem vettem észre, hogy egy pontról a fák közül kitekintve látható a kilátó.
Mire felkapaszkodtam a csúcsra jól megszomjaztam. Ekkor jöttem rá, hogy elfelejtettem inni hozni magammal.
Nagy panorámára nem számítottam, láttam az időképen, hogy vastagon gomolyog a felhő. Az inverziónak köszönhetően a hegycsúcsok szerencsésen kilógtak belőle. Pl. a szemközti 482 méter magas Hegyes-tető egy kicsit látszik.
Így aztán bámultam egy darabig a nagy Semmi fehérséget felülről, s szomjúság ellen elrágcsáltam 3 magammal hozott retket és bánatosan néztem, hogy az a regiment ember, aki épp a kilátóban és környékén volt, bezzeg nem hagyta otthon az innivalóját.
A kilátó lépcsőjén lefelé tekeredve elméláztam, merre is menjek tovább.
Végül a régi, jól bevált úttalan útra szavaztam, reméltem, hogy a Vadálló-kövekkel szemközti sziklasorról is remek panoráma és köd fogad majd.
Ködkergető
Így megkerestem az oda vezető láthatatlan ösvényt, amit némi tévelygés után találtam csak meg, és leereszkedtem az első szikláig. A sziklának épp csak a füle látszott ki a ködből, de minél lejjebb kerültem hozzá, annál lejjebb kúszott a felhő is, így hamarosan teljes életnagyságban állt a napsütésben.
Felkapaszkodva a sziklára az alant elterülő táj a szikla lábától kezdve ködbe burkolódzott. A szemközti sziklákból is ennyi látszott csupán.
Keresgéltem a ködkísértetet, hátha most is elkapom. És valóban, az egyik ködfelhőn ott táncolt!
Közben a köd újra visszahúzódott, azt vettem észre, hogy a következő sziklacsoport teteje is kilóg már a felhők alól. Így lejjebb ereszkedtem, hogy onnan is megbámuljam a szemközti sziklákat.
A Vadálló-kövekből is egyre több látszódott már.
Eközben a déli irányban a fák ágai között kúszott a vakítóan fehér pára. Az északi lejtő felé a mélyben kéken és sötéten ült meg.
Nem tudtam betelni a különleges látvánnyal, a fent és lent eme különös ellentétével.
Ahogy ereszkedtem lefelé, továbbra is "kergettem" a ködöt. Úgy látszott, a következő lépésnél elnyel, de amikor odaértem, felolvadt a napfényben. Így végig ködhatáron lépdeltem.
A köd átalakulása a szemem láttára - ez volt a legelképesztőbb élmény
Majd egyszer csak éreztem, hogy váratlanul fagyos levegő vesz körül, a földből meredező kórókra pedig ráfagyott a víz. Leheveredtem, hogy lefotózzam őket.
Mikor felnéztem minden fa fehér ruhába öltözött. Egy csapásra megváltozott a táj, csaknem a szemem láttára lett vastagabb és vastagabb a zúzmara.
A ködöt alkotó vízcseppek érzékelhetően alakultak átt jéggé-hóvá és ültek meg az orrom hegyén, vagy a fák ágain. Nem, nem havazott. A köd átalakult. Még sosem láttam ilyet. Hosszú ideig nem akaródzott tovább menni, szívtam magamba az érzést és a látványt. Elképesztő élmény volt.
Aztán végképp alámerültem a ködben. Egy darabig még szép zúzmarás fák között ereszkedtem egyre lejjebb, aztán már csak a köd maradt.
Szőke-forrás völgye - út a piroson
A völgyben a fák feketén és kísértetiesen meredeztek a ködben. A patak csendesen csordogált, mély csend volt, csak néhány holló hangoskodása visszhangzott. Ők kísérték végig az utam a lejtőn, majd - úgy tűnt - a völgyben sem hagytak magamra.
A patakban hóval szórt mohás sziklák látványa enyhítette a hely zordságát.
Végül Királykútnál ittam kicsit a csepegő forrásból, majd a piros háromszög jelzésen megindultam visszafelé. Úgy számoltam, fél négyre elérhetem a Prédikálószék és Pilisszentlászló közötti turistautat, és 4-re akár az autónál is lehetek.
Szépen kapaszkodtam is felfelé, elértem újra a ködhatárt, a nap besütött a fák közé. Leültem elfogyasztani a magammal hozott ételet a maradék retkekkel. Egész elfelejtkeztem róla, hogy éhes vagyok. A távolban szép csendesen egy szarvas vágott át a fák között.
Erdészeti utakon
A nap azonban hamar magára húzta ködpaplanát, így továbbálltam. Találtam egy jó kis erdészeti utat, úgy láttam jó irányba visz, így arra folytattam az utam.
El is értem egy irtásra, ahol a naplemente utolsó sugarainak színjátékát bámultam meg.
Kicsit izgultam, mert a telefonom is 3%-on volt, s bár úgy gondoltam, innen már simán megtalálom majd a jelzett utat, mégis biztonságosabbnak éreztem volna, ha működik a gps.
A látványt mégsem tudtam otthagyni, sőt újabb kitérőt tettem további panoráma reményében. Ezt találtam:
Méltó befejezése volt ennek a csodaszép és meglepetésekkel, különleges ajándékokkal teli napnak.
Ezután már nyakamba szedtem a lábam, és hamarosan elértem a turistajelzést. Bár a nap mér lement, az erdő mégsem volt sötét, még a ködös részeken sem, bő fél óra alatt elértem az autót és hazafelé robogtam.
