Dömösről ezúttal a piros kereszten vágtam neki a Visegrádi-hegység leglátványosabb panorámát kínáló csúcsának. Az út kezdetben meglehetősen meredeken emelkedett, majd lankásabb utak mentén kanyarogtam a fák között. Útközben két tisztás is pompás őszi kikericsmezővel fogadott.
 |
| Dézi gondosan vigyázta ténykedésemet. Az biztos, hogy sem ember, sem állat nem tud észrevétlenül megközelíteni. |
 |
Őszi kikerics a Kecskehát-réten
|
A rét után elértem a felhő határt. A fák között köd bujkált, engem felvillanyozott az erdő sejtelmes hangulata.
 |
Mire elértem a Hubertus-kunyhót már egész nyilvánvalóvá vált, hogy a köd mögött ugyan ott kanyarodik a Duna, de ezt én ma már nem fogom látni.
|
 |
Kárpótolt azonban a gyönyörű finoman selymes erdő.
|
A prédikálószéki kilátóból csupán a keresztet lehetett sejteni, így olyan tájat képzeltem hozzá, amilyet akartam. (Az alábbi kép utólag, PS-sel készült.)
A Vadálló-kövek felé vettem az irányt a piros háromszögön, és a köd lassan oszlani látszott.
Az egykori vulkáni kaldera különleges szikla alakzatai most is lenyűgöztek, a
Nagyfejű még mindig bámulta a völgyet, a
Felkiáltójel figyelemfelhívóan magasodott, a Bunkó fenyegetően őrizte az utat, a
Szfinx épp elfújta a gomolygó felhőket a Duna felől, Árpád-székében pedig jól esett megpihenni.
Végül a nyílegyenes gerincen lejutottam a völgybe, majd onnan vissza Dömösre.
(Az út hossza kb. 15 km.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése