Ahol a Tündék birodalma kezdődik

Még sötét éjszaka volt, amikor felébredtem. Egy darabig csendesen feküdtem az ágyban, aztán eszembe jutott, hogy ködöt jósolt reggelre az Időkép. Gyorsan felöltöztem, magamra kaptam a hátizsákot, ciccentettem a kutyának, majd kiosontunk a házból. Meg sem álltunk Pilisszentlászlóig. Mire odaértünk, épp pirkadni kezdett, az erdőt félhomály borította, kelet felől pedig a fák között beszűrődő ködöt vörösre festette a felkelő nap sugara. A Kis Rigó előtti parkolóban már 5 autó is parkolt:  nem leszek egyedül az erdőben. 

Mire megtettem a 6 km-t a Prédikálószékre - a piros kereszt, majd a háromszög jelzésen - a hajnalpír már elmúlt az égről, a kilátóban pedig két fotós csapat és egy pórázra kötött kutya  is ácsorgott, kezükben fényképező (kivéve a kutyának), és bámulták gyönyörű fehér gomolygó ködpaplant, melyből a Börzsöny csúcsa szigetként magasodott ki (kivéve a kutyát, aki  Dézit stírölte izgatottan és magas hangon nyüszítve követelte, hogy engedjék szabadon játszani). 

Magam is belemerültem a fotózásba, idegeim azonban nem bírták tovább a nyüszítést, így tovább indultam. Gondoltam, ha a kilátóban ennyien vannak, a Vadálló-köveknél sem leszek egyedül, így megkerestem azt az úttalan utat, melyen tavaly is jártam már, és az említett sziklaalakzatokkal szemben elhelyezkedő képződmények felé vezet. 

Most a sziklák tetejéről letekintve a katlanba nem látszott más, csak gomolygó fehér felhő, valamint itt-ott belőle kinyúló színes lombkorona. 

Dobogókő vonulatai felsejlettek ugyan a távolban, de egybeolvadtak a fehérlő-kéklő éggel. 

A völgyből többször is hangosan vágtázó patadobogás hallatszott fel, és erős állatszag terjengett a levegőben. Lenyűgöző érzés volt!

Közben úgy alakult, hogy haza kell mennem, így visszakapaszkodtam a gerincre és megindultam az erdőben. Közben a köd lassan elindult az ég felé, a nap pedig áttűzött rajta, így mintha egy egész más világba cseppentem volna visszafelé. 

Ráadásul az út mintha két részre osztotta volna a világot: bal kéz felé a szokványos reggeli napsütéses erdő, jobbra pedig a mesék birodalma, épp most száll a földre fényhajóján a tündérek királynéja.

A való világba hangosan rikoltozó turista csapat rántott vissza. A felébredt tömeg hömpölygött felfelé az úton, nem győztem köszöngetni lefelé menet. Úgy félúton meg is untam, jobbra lekanyarodtam egy erdészeti úton, arra számítva, hogy mindenki a jelzett úton halad a csúcs felé. 

Mindenki, kivéve, aki eltévedt, és azt sem tudja, merre akar menni. 

Így aztán már nem csak köszöngettem, hanem felvilágosítást is adtam többeknek. Emígyen: 

"Jáóó napott!" - szólott - "Messze van-e még az út vége?"  - kérdezte ezt negyed órányi járásra a pilisszentkereszti parkolótól. 

-"Az ugye attól függ, hová is akarnak menni..." 

-"Hát, erre hová lehet? "

-"Sokfelé, például a kilátóhoz, az még 6 km." - Láttam, ahogy pörgeti a fejében, mennyi is lehet az a 6 km, messzebb van-e mint otthonról a sarki közért, vagy távolabb, de sehogy sem tudta behatárolni, majd  ekkor megszólalt az asszony is: 

-"Hiszen ott már jártunk autóval! Inkább a vízeséseket mondja!" -  Autóval? - Remélem nem, hacsak nem erdészeti terepjáróval.  Vízesések?  akár autóval, akár gyalog, ezzel a felkészültséggel szerintem jobb lenne passzolni, mindenesetre csak annyit mondtam: 

-"No az igazán messze van, de a kilátóhoz menjenek előre, aztán az első lehetőségnél jobbra, míg ki nem érnek a Hömpölygő Tömeg Útjára, ott kövessék a vonulókat." -  Látszott, hogy még beszélgetnének tovább, én azonban továbbálltam. 

Hamarosan elértem a parkolót, ahol alig tudtam kitetriszezni az autót a többi közül, majd megindultam hazafelé. Az aszfaltút is tele volt bicajosokkal, autósokkal és motorosokkal, mintha az egész ország ezen az egyetlen helyen szerette volna tölteni 23-át.