A Gerecse eme 375 m magas csúcsára vezető túrát egy kedves kollégám inspirálta. Úgy gondoltam, olyankor lenne igazán szép a látvány, amikor épp kifakadtak a fák friss zöld levelei. Emlékképeim szerint csodás napfelkeltét lehetne a hegycsúcsról fotózni. Mondjuk egy ilyet:
Így hát bárányfelhőkkel bodorított napot rendeltem, és vártam a hajnalt, hogy még időben érkezzek a nappal való korai randevúra. Sajna a nap (és a felhők) váratlanul korábban keltek, mint én, így némi késéssel és erősen párás, szórt fényekkel indultam útnak. Bajóton, a szőlőhegy alján parkoltam le a kocsit, éppen a nagy héricses rétek mellet, ahol egy "Öreg-kő" tábla mutatta az utat felfele.
Így a hegy északnyugati oldalán vágtam neki az útnak s alig 20 perc alatt el is értem a hegytetőt. Útközben gyönyörű gombákra leltem, hatalmas, recés kucsmájukat fázósan húzták a tönkjükre, amit nem csodáltam, a reggeli 3 fok ezt mindenképpen indokolta.
A hegytetőt elérvén kerestem egy ösvényt, mely meredek sziklalépcsőkön vezetett le a csúcsra. Az egyik rafináltabb sziklalépcsőnél rájöttem, hogy nem volt a legjobb ötlet egyedül vágni neki az útnak. Hátamon a fotós hátizsák és az állvány határozottan gátolták a mozgást. Fél lábbal egyensúlyozva egy kiszögellésben óvatosan a földre fektettem az állványt (ezért még majd visszajövök), a hátizsákot egy madzagra kötöttem, és úgy eresztettem le a mélybe, a következő pihenőre. Eközben a kutya türelmetlenül böködött, mennék már lejjebb, sürgős szagolni valója van odalent. Végre mindent épségben leszállítottam a Jankovich-barlang tetején lévő kis tisztásra, jöhetett volna a kutya is, de hirtelen inába szállt a bátorsága, úgyhogy nekem kellett leemelnem őt is a sziklafalról. Dézi megkönnyebbülve rohangált körbe a réten, amit nagyon megértettem, ez a kis kaland pont egy heti adrenalin szükségletemet fedezte.
Úgyhogy a szépen lepihentem a füvön, bámultam a tájat, s arra gondoltam, milyen gyönyörű csodás fényekben fürödhetnének a szemközti lankák, ha sütne a nap. Azért készítettem néhány fotót, közben a kutya boldogan szaladgált fel-le a sziklafalon, pontosan ott, ahol az előbb állítólag nem tudott lejönni.
A völgy zöldjéből százféle madár csivitelése hallatszott fel, körülöttem daravirág, kutyatej, fürtös gyöngyikék és nőszirmok színesítették a tájat. A tisztás közepén kb 7 m átmérőjű luk tátongott, itt betekinthettem a barlang belsejébe felülről. A nyílást virágok, és a sziklamászók befúrt kampói övezték.
Hamarosan felkerekedtem, hogy alulról is megszemléljem a barlangot. A lejutás nem volt egyszerű, a technika megegyezett az előbb vázoltakkal. Így értem el az egykoron lépcsőnek nevezett valamit, ami arra volt hivatott, hogy a meredek úton megkönnyítse a közlekedést. Valóban, a csonkokra lépdelve kevésbé csúszott ki alólam a talaj, így nekibátorodva felfelé indultam és megszemléltem a Baits-barlangot is, ahol konstatáltam, hogy a kultúra ide is felért!
A Jankovits barlang kellemes tulajdonsága, hogy a felső ürege miatt rengeteg fényt kap, ezért (no és a borongós idő miatt) relatíve fotogénnek mutatkozott.
A terem vége felé két hatalmas kürtőből áporodott szag és hangos denevér cincogás áramlott felém.
A barlang egyébként fokozottan védett, a Dunántúl egyik legjelentősebb ősrégészeti lelőhelye. A talált 20-25000 éves leletek tették Európa hírűvé a barlangokat.
A triász időszaki, dachsteini mészkőben, meleg vizek hatására kialakult rendszer összhossza 88 m. A hatalmas szádával tátongó, 35 m hosszú, 20 m magas, fejlett, nagyméretű gömbüstökkel díszített bejárati csarnok 7 × 7 m-es ablakkal felszínre nyílik.
Innen rövid sétával elérhető az Öreg-kő alatti pihenő, ahonnan a kék jelzésen eljuthatunk Péliföldszentkeresztig. Én az erdő alatti szőlősorok előtt elhaladva a szőlősgazdák kis házait vettem szemügyre, majd hamarosan visszaértem az autóhoz.
Terveim szerint alkalmasabb fényviszonyok között újra felkeresem ezt a helyet és remélem, hogy a tájhoz méltó képeket fogok majd készíteni!
Nagyon jók a fotók, az első pedig csodálatos!
VálaszTörlésKöszönöm :9 Az első tavaly készült :)
Törlés