Hernád-áttörés

A Hernád-áttörés (Prielom Hornádu) régi tervem volt, most mintegy véletlenül jött az ötlet, hogy vegyük arra az irányt. Tesómmal és feleségével hármasban keltünk útra, és két részletben jártuk végig a 12 km hosszú szurdokvölgyet. Első nap az izgalmas nevű Káposztafalváról (Podlesok) indultunk, és sétáltunk  végig a folyó mellett vezető utakon, a néhol a 150 méter magas sziklák (nem is annyira)  aljába vájt fémtálcákon és láncos kapaszkodókon. Másnap pedig Cingov parkolójából indult a túránk. A kék jelzés vezet a Hernád mellett. 

Hernád-áttörés

A Hernád-áttörés bejárata Káposztafalva felől. a belépés fejenkén 1,5 euro. 

A Hernád sok helyen méterekkel a lábunk alatt dübörög, s bár kissé félelmetes lenézni, végig biztonságban éreztem magam a széles fém tálcákon. 

Legnagyobb meglepetésünkre alig találkoztunk ezen  a részen emberrel. Első nap mindezt a vasárnap délutánnak tudtuk be, második nap pedig a hétfői munkanapnak. Bár úgy olvastam, ezen a részen nyáron minidg  hosszú sorokban  állnak az emberek a fém átkelők előtt. Most szerencsére nem állatak, igaz hétfőn is már 8-kor úton voltunk. 

A folyómedret a Hernád évszázados munkájának köszönhetően sok helyen a mészkőbe vájt üregek, barlangok szegélyezik. 

A szurdok a tálcák és függőhidak nélkül gyakrolatilag járhatatlan, sok helyen teljesen megközelíthetetlen lenne. El sem tudom képzelni, micsoda meló lehetett a nehéz darabokat ide felcipelni és a sziklába fúrni a megfelelő helyen. 

Vajon hogy épült ez a függőhíd? Mindenestre a mérnök tesőm mindegyiket tesztelte, ugrálva közlekedett rajtuk. Elég stabilnak bizonyultak. 

A Wikipédia szerint 1906-ban a Magyarországi Kárpát-egyesület iglói osztályának vezetője, Hajts Béla, a "Szlovák Paradicsom atyja" Káposztafalváról Szepessümegig hajózott a folyón egy tutaj segítségével. Ezután kezdődött meg a szurdokvölgy járhatóvá tétele. 

Kolostor-szakadék

Mindkét napon a Kolostor-szakadékon (Klastorska roklina) át akartunk felmászni Menedékkőre. Vasárnap délután a szakadék nagyon kellemes hely volt, alig járt arra ember, varázslatos volt a patakmederben sétálni, és a több méteres vízesések mellett felmászni a létrákon. Hétfőn azonban mire ide érkeztünk, épp egy legalább 4 családból álló kisgyermekes csapatot értünk be, véget nem érőnek tűnt a sor a létránál, így aztán a sárga jelzés felé kerültük a szurdokot, ami eleinte jó kis combos emelkedővel indított, a végére azonban már kellemes kapaszkodóvá szelídült. Megjegyzem, hogy a kisgyermekes társasággal egyidőben értünk a hegytetőre. 

A szakadékban az út többnyire a patakmederben vezet. 

A Kolostor-szakadék alsó részén található a Biela jaskina, mely gyakorlatilag két barlangot jelent. Mindenképp érdemes felkapaszkodni oda. 

 

Igazi vadregény ez a szakadék!

Menedékkő-fennsík és a Vöröskolostor

Nevét onnan nyerte, hogy 1241-ben a tatárok elől a Szepesség lakossága ide húzódott fel. Akkoriban ide csupán egyetlen út vezetett, s azt az emberek eltorlaszolták. Megmenekülésükért hálából kápolnát építettek a fennsíkon, melynek helyére épült pár évvel később a kartauzi rend férfikolostora, a  Vöröskolostor. Tompa Mihály kicsit másképp interpretálta az eseményeket, de engem a Magyar Katolikus Lexikon meggyőzött a sorrendiségének tekintetében. 

Tompa Mihály: Menedék-kő

Szepesben, Lőcséhez közel,

Erdőborított hegytetőn,

Ó zárda pusztult omladéka áll;

A régi templom- és cellákban

Sugár, magas fenyvek növének immár;

Mohos, halottas omladékra

Ifjan tenyésző zöld élet borúl.

Midőn honunkra rontva a tatár,

Határiban gyilkolt és égetett:

Vidéke rémült lakóinak

E rejtett zárda nyujta menhelyet,

S innen vevé nevét.

Idő s viszály később lerombolá,

És már csak tornya állt,

Repedt tornyában kis harang.

Csengő szavú, de néma régen.

A kolsotorba fészkelte be magát 1531-ben Basó Mátyás murányi rablólovag, és innen támadta a Hernád-völgy utasait 18 éven keresztül. Ekkor elfogták és lefejezték, a kolostort pedig Salm császári tábornok leromboltatta. 

A Menedékkő-fennsíkról békés látvány a karthauzi kolostor romjai mögül elősejlő Tátra csúcsai. 

A Kolostor menedékház és környéke tele volt emberrel, rettenetes hangos zene szólt ékes szlovák nyelven, így megittunk egy sört és sietve odébb álltunk. 

Amúgy itt bringát is lehetne bérelni, és azzal legurulni Podlesok felé. Ami egész jó megoldás, lévén, hogy az oda  vezető utak legnagyobb része széles szerpentinező murvás út, legkevésbé sem izgalmas és látványos, bár mi azért találtunk némi kanyarokat levágó bokaszaggató, combremegtető erdei ösvényt. 

A Kolostor menedékházban bérelhetünk via-ferrata felszerelést is, amennyiben a közeli Kysel-szurdok vasalt útjait akarnánk bejárni. 

Egy közeli kilátópont, alattunk  a Kysel-szurdok.

Biely potok

Hétfőn azonban a kék jelzésen mentünk vissza Biely potok (Fehér-patak) felé, s titkon azt terveztem, ha lesz még erőnk, felmászunk a Tamásfalvi-kilátóhoz az igen meredek zöld jelzésen, majd onnan a sárgán térünk vissza Cingovba. Végül némi töprengés után az elágazásnál bevállatuk ezt az irányt, s nem bántuk meg. A panoráma lélegzetelállító a sziklaperemről. 

A Biely potok itt ömlik a Hernádba.

A vízesés ritkaságszámba megy a Hernád ezen szakaszán, a 12 km-en alig 57 méteret esik a vízszint. 

Tamásfalvi-kilátó

Az elágazásnál a már megtett szintkülönbségekkel és kilométerekkel a lábunkban erősen elgondolkoztunk, hogy bevállaljuk-e az alig 100 méteren 150 szintemelkedést, de végül elindultunk felfelé. Lassan, de biztosan haladtunk sógornőmmel, a tesóm persze még mindig bohó zergeként szökellt a kiálló gyökereken, magas lépcsőjű sziklákon. 

De a kilátás mindenképp megérte! 

A széles sziklapad függőlegesen tör a mélybe. Szinte "karnyújtásnyira" a szemközti fenyveserdő. Alattunk kanyarog a Hernád. 

Ebbe az irányba kedvező idő esetén még a Tátra is látszik. 

A túra hossza: első nap 13,5 km, 888m szint, második nap 18 km, 1160 m szint. 

A Szlovák Paradicsom leghosszabb létráján a Piecky-szurdokban

Őszi nagycsaládos kirándulásunkat idén is a Tátrába szerveztük, de most a Szlovák Paradicsom szurdokait szerettük volna bejárni. Persze az eső most is zuhogott, mint tavasszal, de nem hagytuk magunkat eltántorítani. Gyorsan újraterveztük az eredeti 18 km-es túrát, és egy rövidebb utat választottunk, melyet reményeink szerint kevesebb idő alatt, és szárazabb ruhákkal tudunk majd abszolválni. 

Vízhatlan kabátokkal és zokni-nylon zacskó-zokni-cipő szendvicsbe bújtatott lábakkal vágtunk neki az útnak.

Pilában parkoltuk le az autókat (3 euro), majd barátságos fa burkolatú házak között sétáltunk el a szurdok bejáratáig.

Itt az út alig észrevehetően emelkedett, hol a patakmeder jobb, hol pedig a bal oldalán haladt. Ebből következett, hogy többször is át kellett kelni a patakon, melyet hol köveken ugrándozva, hol fatörzseken egyensúlyozva próbáltunk teljesíteni. Egy idő után azonban már csak egyszerűen élveztük a patakot, a vizet, az erdőt, már nem számított sem az alulról beszivárgó víz, sem a felülről csepegő áldás, feloldódtunk az erdőben és élveztük, hogy rajtunk kívül egy lélek sem jár errefelé.

Hamarosan elértük a Szlovák Paradicsom leghosszabb létráját.

Döbbenten álltunk az alján, a lezúduló vízesés robajától nem hallottuk, mint mond a másik, de arcunk annál beszédesebb volt. Három 10 év körüli gyereket egy-egy felnőtt maga elé vett, így indultunk neki a létrának. Bevallom, én nagyon féltem, ami itthonról teljesen indokolatlannak tűnik, akkor mégis úgy éreztem, hogy csak a karom ereje az, ami megtart engem a lezuhanástól. Ezért minden lépésnél elgondolkoztam, hogy elengedjem-e egyáltalán az egyik kezemmel a létrát, hogy feljebb tudjak kapaszkodni. Mindez így elírva elég nevetségesnek tűnik, de akkor  komoly küzdelem volt magamban. Alattam a mélység, mellettem a robajló vízesés, egyetlen út van csak: felfelé! Végül felértem, de a mostanában amúgy sem alacsony adrenalinszintem alaposan megemelkedett.

Azonban innen már láncokkal szegélyezett fából készült doronglétrák jelezték az utat a vízesés felett. Bár az eső miatt csúszósak voltak, mégis sokkal biztonságosabbnak éreztem őket.

A doronglétrákat néhol felváltották a sziklába fúrt fém lépcsők. Itt is teljesen biztonságosan lehetett haladni.

Mintegy 3 és fél óra alatt értük el a szurdok tetejét. Innen egy 20 perces meredek kaptatóval értük el a hegycsúcsot, ahol egy gyönyörű őszi kikericsekkel teli rét fogadott minket. Itt hosszabban megpihentünk, s míg a többiek ettek, én lehasaltam a virágok elé és készítettem néhány esőcseppes kikericsfotót. A fiatalságot annyira meglepte váratlan tevékenységem, hogy vaddisznónak álcázták magukat, és támadásokat indítottak ellenem.

Így hamar abbahagytam a fotózást, és a vaddisznók elől menekülve rátértünk a hazafelé vezető útra, és alig két óra alatt kényelmesen lesétáltunk a hegyről a parkolóba.

Összefoglalva: 

1. Pilából a sárga jelzés vezet végig a szurdokon.
2. A szurdok végénél le kell térni a sárgáról a zöld jelzésre egy rövid, meredek szakasz erejéig. 
3. Innen a kék jelzés már lefele visz,
4. majd egy idő után beletorkollik a piros jelzésbe. 
5. Az út végén újra a sárga jelzés visz vissza a parkolóhoz.

Az út teljes hossza 14 km, melyet mi 6 óra alatt tettünk meg nagyon kényelmes tempóban. A létráknál jó időben állítólag hosszú sorok kígyóznak, most csak 10 fős kis csapatunk feljutását kellett megvárnunk. Út közben többször megálltunk, megcsodáltuk a hegyoldalból lezúduló vízfolyásokat, hidat építettünk, hogy átkelhessünk a folyón. Mindez lassította a tempónkat.
A cipőnk és a zoknik minden igyekezetünk ellenére teljesen átázott, az esőkabátok azonban jól működtek. Gyanítom, hogy jó idő esetén sem lehet ezt az utat száraz lábbal végigjárni. 

Mesebeli Zejmár-szurdok

A Szlovák Paradicsom talán legszebb szurdoka a Zejmár-szakadék (Zejmárska roklina). Biztosat persze nem állíthatok, mert ezen kívül csak a Piecky-szurdokban jártam, ami szintén nagyon vadregényes, de korántsem olyan mohás, rejtekes, zegzugos, romantikus, mint emez! Ráadásul a túraleírások csodaszép panorámával is kecsegtettek, így aztán a három napos itt tartózkodásunk utolsó napjára terveztük ezt a könnyed, levezető sétát.

Biele Vody település egyetlen utcája szabályos négyszöget alkotva vezet végig a falun. A körút második sarkánál található a tájékoztató tábla, mely jelzi a szurdok bejáratát. Már itt hallatszik a hegyről lezúduló folyó csobogása, így akár hang mentén is elindulhatnánk, s néhány lépés után el is érjük a patakot, ahol rögtön a sziklába fúrt fém lépcsőkön haladhatunk a víz felett. A kék jelzést keresvén Monty Pyton legendás mondata jutott eszembe, bár ő ezt a nyúl és a szörny összefüggésében használta. "Hol az út? A folyón túl?"

Nos az út egyenest a mederben vezet. Az elmúlt hetek csendes esőzési biztossá tették, hogy kiálló kövek ne tegyék lehetővé a száraz-lábbal-kirándulást. Ahol véletlen mégsem a folyóban vezetett volna az út, ott a hegyről folyamatosan lezúduló víz mosta lábunk elé a gyökerek között a vizet és a kavicsokat. 

A túraleírások szerint a legyőzendő szintkülönbség csupán 200 méter, de azt egyik sem mondta, hogy mindezt az első 100 méteren kell leküzdenünk, gyakorlatilag szinte függőleges terepen. 

Szintén a leírások szerint az út egy adott pontján elérjük a szurdok legmagasabb vízesését, a Nálepkát, de gyakorlatilag az egész szurdok egy hatalmas vízesés, ott dübörög a lábunk alatt!

Két létrát is meg kellett mászni, majd láncokkal szegélyezett fémtálcákon lépkedtünk. A létrák koránt sem voltak olyan ijesztőek, mint a Piecky-szurdokban, de azért örültem, amikor felértem a tetejükre.

A fémtálcák rúdjai azonban több helyen is meg voltak lazulva, egyszer a láncot tartó vasrúd is a kezünkben maradt, de azért épségben feljutottunk a Geravy-fennsíkra. Itt néhány barátságosnak tűnő kecske próbálta kiráncigálni  a zsebemből az esetleges kaját, de végül elhessegettük őket, mire felmásztak az asztalokra. 

Innen, a túraleírás szerint, a fennsíkon kellett volna folytatni az utunkat, és hamarosan csodás panoráma tárult volna elénk. E helyett mi - ki tudja milyen indíttatásból - a zöld jelzésen az erdőben folytattuk tovább az utunkat. 20 perc múlva már éreztem, hogy nem erre akartam menni, és meglehetősen csalódott voltam, amikor panoráma helyett váratlanul elértük Imrikfalvát (Dedinky).

A tó látványa a parkolóból

Mit volt mit tenni, újra megcsodáltuk a tavat, majd a csapat itt maradt egyik autójával átmentünk  Biele Vody-ba, az autónkhoz. 

Kicsit szomorú voltam, hogy kihagytuk a tó látványát felülről, csak azzal vigasztaltam magam, hogy a felhős idő miatt úgysem lett volna fotózható.

Összefoglalva az utat:

1. Biele Vody település szélétől indul a kék jelzés.
2. Innen kb. 20 perc a  Nálepka vízesés
3. Újabb 20 perc a Geravy-fennsík
4. Kb. 45 perc a zöld jelzésen Dedinky, de érdemes a panoráma utat választani, az sem sokkal hosszabb.

A túra hossza így összesen 5,5 km volt, amit kényelmes tempóban 2 óra alatt tettünk meg. Ha több időnk lett volna, akkor az autós logisztika helyett gyalog is eljuthattunk volna Dedinkyből Biele Vodyba egy óra alatt (5km) az erdő alján a piros jelzésen haladva.