Miért éppen a Puszta?

Puszta. Egy hely, ahol semmi nincs. 

Legalábbis a lányom szerint. Sehol egy dombocska, ahova fel lehetne mászni, sehol fenyőerdő, hó födte hegycsúcsok változatos látványa. Ameddig a szem ellát csak kiszáradt fű, forróság,  a távolban egy-egy fa, gémeskút.

Persze ennek is megvan az előnye. Legalább nem lihegünk a megerőltető hegymenetben. Igaz a homok süpped a lábunk alatt, egy idő után roppant fárasztó a járás, de lihegés az nincs. Zsírégetés viszont van. 

Ahogy közelítünk a távoli dolgokhoz, úgy körvonalazódnak egyre jobban a szemünk előtt, szinte életre kelnek, van időnk elmélyülni, megvizsgálni minden oldalról. Semmi nem vonja el a figyelmünket.  

Aztán feltűnik egy marhacsorda. 

Az állatok gyanakodva néznek, kik ezek az idegenek? Mit akarnak? Tisztességgel megállunk, köszöntjük a gulyást. Mondja, jól tettük, hogy óvatosak voltunk, tegnap még a kutyájának is nekiment a minket figyelő hatalmas marha. 

A gulyás - gondolom ma még nem látott embert - szívesen beszélget velünk. Elmondja, hogy amott a lapályban víz is van, meg madarak. Arrafelé vesszük az irányt. 

S valóban. Bár a madarak messze szállnak jöttünkre, a víz mégis üdítő változatosságot jelent. 

Megvárjuk, amíg kicsit kitisztul az ég, és a fényárba borítja a környéket. Gyönyörű!

Szinte lépésről lépésre halad a fénycsóva, megvilágítja a fűben rejtőző virágokat és már azt is látjuk, milyen színes a puszta. Lila, kék, sárga, fehér  és arany színekben pompázik.

Végül a puszta közepén ez az apró béka a legnagyobb meglepetés.