Lépegető fűzfagyökerek között

Szeretem az ártéri erdőket, a part menti fákat. Igen különlegesek.

Alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy időnként "derékig" állnak a vízben, és ki kell bírniuk, hogy ilyenkor gyökereik fulladoznak a víz alatt. Máskor a víztől messze, szárazon kell megélniük. A két állapot között pedig a visszavonuló víz kimossa gyökerük közül a földet, de nekik akkor is stabilan kell kapaszkodniuk. A füzek gyökere szerencsére mélyen a föld alá hatol, így remélhetőleg az sem árt nekik, ha egy részük szárazra kerül.

A Táti-szigeten járva az egész part menti fűzfasor mintha lábujjhegyen lépegetne ezernyi lábán a víz felé. 

Kicsivel nagyobb, mint egy  ember magasságú függőleges földfal emelkedik a fák mögött. Nagyjából ilyen magas volt egykoron itt  a part. A Duna vízjárásának köszönhetően azonban a fák gyökere közül kimosta a földet a víz, és a csak úgy "fák lebegnek a levegőben".  Az alábbi képen látható az embermagasságú földfal és a gyökérzet is. Mint egy lépcsőn - szépen felmászhatunk a partról az erdőbe.

 

 Sok helyen még le sem kell görnyednünk ahhoz, hogy a gyökerek között tudjunk sétálni.

Vajon meddig bírnak a fák így megállni a lábukon? Ez a kis fa már nem tudta egyenesen tartani magát, de még pár gyökerével kapaszkodik a talajba. Vajon ez meddig elég neki  az életben maradáshoz?

A gyakori áradásoknak köszönhetően még az idősebb törzsek is gyakran fejlesztenek szakállszerű járulékos gyökérkötegeket.