Puszta. Egy hely, ahol semmi nincs.
Legalábbis a lányom szerint. Sehol egy dombocska, ahova fel lehetne mászni, sehol fenyőerdő, hó födte hegycsúcsok változatos látványa. Ameddig a szem ellát csak kiszáradt fű, forróság, a távolban egy-egy fa, gémeskút.
Persze ennek is megvan az előnye. Legalább nem lihegünk a megerőltető hegymenetben. Igaz a homok süpped a lábunk alatt, egy idő után roppant fárasztó a járás, de lihegés az nincs. Zsírégetés viszont van.
Ahogy közelítünk a távoli dolgokhoz, úgy körvonalazódnak egyre jobban a szemünk előtt, szinte életre kelnek, van időnk elmélyülni, megvizsgálni minden oldalról. Semmi nem vonja el a figyelmünket.
Aztán feltűnik egy marhacsorda.
Az állatok gyanakodva néznek, kik ezek az idegenek? Mit akarnak? Tisztességgel megállunk, köszöntjük a gulyást. Mondja, jól tettük, hogy óvatosak voltunk, tegnap még a kutyájának is nekiment a minket figyelő hatalmas marha.
A gulyás - gondolom ma még nem látott embert - szívesen beszélget velünk. Elmondja, hogy amott a lapályban víz is van, meg madarak. Arrafelé vesszük az irányt.
S valóban. Bár a madarak messze szállnak jöttünkre, a víz mégis üdítő változatosságot jelent.
Megvárjuk, amíg kicsit kitisztul az ég, és a fényárba borítja a környéket. Gyönyörű!Szinte lépésről lépésre halad a fénycsóva, megvilágítja a fűben rejtőző virágokat és már azt is látjuk, milyen színes a puszta. Lila, kék, sárga, fehér és arany színekben pompázik.
Végül a puszta közepén ez az apró béka a legnagyobb meglepetés.
Csodás!
VálaszTörlésKöszönöm!
TörlésA bevezető mondatok olvasása közben a nagyon fiatalkori énem jutott eszembe. Az évtizedek múlásával erősödött fel bennem is a puszta iránti szeretet. Idő kell hozzá míg megtanulja az ember meglátni és megszeretni az egyszerűségben és a részletekben rejtőző szépséget. Remek fotók!
VálaszTörlésIgen, ez valószínűleg így van! Valahogy idősebb korban jobban meglátjuk a szépséget ott is, ahol jobban kell keresni.
Törlés