Túra a Leiterbach mentén

Míg a fiúk csúcsot másztak, mi úgy terveztük, leereszkedünk a Leiterbach folyó meleltt a Leiterfall vízeséhez, majd onnan visszakapaszkadunk újra a Salmhüttében lévő szállásunkhoz. Illetve lehetett volna körtúrát is kerekíteni, de végül mégis az oda-vissza utat választottuk, mert szerettük volna nem csak esőben, hanem napsütésben is látni a tájat. 

Lefelé ugyanis esett. Csendesen, de vigasztalhatatlanul. Csak reménykedtünk abban, hogy a fiúknak jó idejük van, és a csendes eső békés havazássá szelidül, és sikerül megmászniuk a Glocknert. 

A délelőtt folyamán még jött felfelé, velünk szemben néhány elszánt turista, és két esernyős nyugdíjas csapat, ám déltől nem találkoztunk több emberrel se lefelé, se felfelé menet. Egyedül voltunk a hegyek között és ez fennséges érzés volt. 

A táj számomra a skóciai felföldet idézte, talán friss, esős, füves lankák miatt. Mindenesetre itt mormoták és alpesi szalamandrák szaladgáltak, olyasmit biztos nem látni Skóciában. 

Mire elértük a vízesést, még a nap is kisütött. Először bizonytalanul, majd egyre határozottabban és többször bukkant ki a felhők mögül.

Innen elég meredeken még lefelé ereszkedtünk 100 métert, elértük a vízesést, kb 100 méter magasból hullik alá a víz. Képtelenség értelmezhető képet készíteni. Mi pedig megkezdtük a kapaszkodást visszafelé. 1000 méter szintet kell legyőznünk felfelé. 

Ahogy kapaszkodtunk felfelé,  lekívánkozott rólunk a meleg pulcsi. Végre nem kell az esőkabát!

Már  600 méter szintet észrevétlenül magunk mögött tudhattunk, hála a táj bámulásának és a mormoták becserkészésének.  Az út legnehezebb része azonban az utolsó 1 kilométerre maradt, amikor a maradék 400 méter szintet kellett megmászni. Nem aggódtam, időben voltunk, gondoltam, hasonló tempóban,  szép kényelmesen vacsorára pont felérünk. Le is ültünk kicsit még falatozni a nagy emelkedő előtt. Épp megettünk egy apró tonhalkonzervet, amikor a völgy felől fenyegetően gomolygott A Sötét Felleg. 

Megelepően gyorsan haladt. 

Sógornőmmel egymásra néztünk, egy szót se szóltunk, csak pakoltunk, öltöztünk, és megindultunk felfelé, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtunk. 

A vihar rákezdett, dörgött, villámlott, ahogy előző nap is tette. Magamban számoltam a villámlás és dörgés között eltelt időt. Először 10, aztán 7, végül 4 másodperc telte el a két esemény között. Reménykedtem, a következő nem belénk fog csapni, és próbáltam annyira a földhöz lapulva közlekedni, ahogy csak tudtam. 

Elszántan szerpentineztünk felfelé, ám az egyik kanyarban belekerültünk egy szélcsatornába, nem csak jegecesen hideg volt a szél, majd' lefagyotta kezem és a lábam, hanem jó nagy erővel meg is lökött. Onnantól kezdve nem csak a magassággal kellett megküzdeni, hanem szél ellen is haladtunk. 

Minden kanyarnál azt vártam, hogy megpillantom a házat, úgy éreztem, sose fogunk felérni. Végül egy óra kemény küzdelem után ott álltunk az ajtóban. 

Mondanom sem kell, a vihar is elvonult. Mire az étkezőben megkaptuk a forró teánkat, már a nap is kisütött és szép színekbe borította a szemközti hegyoldalakat. 

A fiúk a Glockner-kalandjaikat mesélték, mi meg alig bírtuk ülve végighallgatni, annyira kimerültünk. 

Legnagyobb meglepetésemre a jó nagy adag vacsorát sem tudtam könnyedén lenyomni a torkomon, pedig nem sokat ettem egész nap, azt hittem farkas éhes leszek. Jó két órába telt, míg elfogyott a leves és a finom sajtos gnocci. 

A naplemente azonban úgy tűnik, mindenkinek szárnyakat adott, feltöltődve tolongott az egész háznép a szabadban és nézte a színesedő felhőket az égbolton.