Maninska vihar előtt, alatt és után

Szülinapi túránk második napján a Strázsó-hegységben kirándultunk, a Nagy Manin kilátópontjainak felkeresése volt a cél. 

Kora reggel, míg a család békésen szunyókált a sátorban, én felfedező útra indultam a Manin-hasadékban. Maninska tiesnava-ról ódákat zengenek a neten, Szlovákia legszűkebb kanyonja, számtalan érdekes és védett növénnyel és állattal, lélegzetelállító sziklákkal, kisgyermekekkel is ideális kirándulóhely, melyen egy tanösvény vezet végig. Így aztán nagy reményekkel és kíváncsian vágtam neki az útnak. 

A szurdok (Maninska tiesnava)

Ami azonban kiábrándító volt. Ne dőljön be senki a fenti hangulatos fotónak, csak jó szögből fotóztam a patak egy apró részletét. 

Az igazság az, hogy valóban a Nagy Manin és a Kis Manin sziklái között vezet az út, valóban szűk sziklasoros, amin egyetlen aszfaltút vezet a szomszédos (zsák) falvakba. 

Meglepetésemre azonban már kora reggel is meglehetősen nagy autóforgalom volt az úton, ami nem fokozta a természetközeli élményt. Túristaút nem vezet az aszfalt mellett, pedig egy kis patak is csordogál a sziklák lábánál. Partját, így nyáridőn derékig benőtt növényzet borítja, csak néhány helyen lehet átvágni a levelek dzsumbuján a vízig. A másik oldalon sziklák, vagy rendkívül meredek hegyoldal szab határt a kalandvágynak. 

A két Manin

A szoros legszűkebb része mögött van egy kis parkoló, ahonnan néhány lépéssel elérhetünk egy sziklamászó helyet. Meredek ösvény is vezet a sziklák tetejére, tehát nem kell feltétlen sziklamászónak lenni ahhoz, hogy felülről szemlélhessük a szurdokot. Innen már tényleg igazi természetközeli élményben lehet részünk, nem is  hagytam ki, megérte a fáradtságot!

A kis kiruccanás után visszamentem a kempingbe, ahol már ébredezett a társaság, megreggeliztünk, és nekivágtunk a Nagy Maninnak. 

A vihar

Mire a kilátópontok közelébe értünk megérkezett a megígért eső. 

Épp csak néhány pillantást vetettünk a  csúcsról a Kis Manin felé, amikor feltámadt a szél, és vizet zúdított a nyakunkba. Behúzódtunk az erdőbe, ahol csaknem éjszakai sötétség borult a tájra.

Ültünk a mohos sziklákon, falatozgattunk az esőköpenyünkbe burkolózva. 

Bevallom én nagyon élveztem az egészet! Az eső egyáltalán nem volt hideg, hallgattam ahogy kopognak a cseppek a fák levelein, dörög az ég, susog a szél, néha villám világít át a levelek között, de többnyire mélységesen sötét és csöndes az erdő. 

A víz lassan végigcsorgott a leveleken, rá a kabátomra, onnan a vádlimon határozott irányt vett a zoknim, majd a vízhatlan cipő belseje felé. Többet onnan ki nem jön! Így aztán már langymeleg lábvízben áztattam ujjaimat, ahogy mozgattam, szottyogott a zokni a bőr alatt. 

A távolból lépteket hallottunk. Két kiránduló közeledett, megnézte a viharba burkolódzott panorámát, majd bejöttek az erdőbe. Egy darabig álltak mellettünk, nem szóltak egy szót sem, csak álltak mellettünk. Gondolom azt csekkolták, vajon ahol ilyen kényelmesen ücsörgünk kevésbé esik-e? De nem.  Így aztán tovább mentek. 

Nagyon érdekes volt megfigyelni, családom különböző tagjai miképp reagálnak a történésekre. Egy darabig mindenki türelmesen várt, aztán a kisebbik lányom kezdte mondogatni, hogy miért nem voltam határozottab, és mentünk először a barlangba, ahogy javasoltam, amikor elkezdett petyegni az eső. Ő nem tudta, hogy azért mondom, mert ennyire fog esni, tehát én kommunikáltam rosszul és erősködnöm kellett volna! Amúgy pedig nem kéne indulni? 

A nagyobbik lányom és férje tudta leginkább elfogadni a helyeztet. Ha esik, hát esik, ez van, mit lehet ezzel tenni, majd elmúlik hamarosan. A férje még esőkabátot sem vett, élvezte, hogy végre nincs hőség, és a víz lemossa a sós izzadtságot a testéről. 

Párom türelmesen várt, látta, hogy jól érzem magam, azon töprengett, vajon a villám mikor csap belénk, vagy valamelyik környező fába, és miért mennyivel menőbb lenne egy barlangban  kivárni az eső végét!

Nekem nem nagyon akaródzott indulni, leginkább azért, mert akkor nem látjuk a panorámát, amiért - többek között - felmásztunk ide, de megadtam magam a többségi nyomásnak és elindultunk a sziklák mentén lefelé. A harmadik kilátópontnál csendesedett az eső, oszlott a felhő és megfigyelhettük, hogyan bújik elő a táj a fehér foszlányok közül. Csodaszép volt! Nagyon meg voltam elégedve a helyzettel. 

Az utolsó kilátópont után elértük a Partizanska jaskynát, azaz a barlangot, ahova behúzódhattunk volna az eső elől. A második világháború után a szlovák ellenállási mozgalom résztvevői bujkáltak ebben  a képződményben. A barlang 21 méter hosszú, befelé lejt, kellemes hűvös a levegője, tehát a nyári hőségben igazán üdítő lehet. Így vizes testtel inkább csak a bejáratánál szárítkoztunk, kiöntöttük a vizet a cipőnkből és néztük, ahogy a gomolygó felhők megülnek a szemközti gerinc ívein. 

Végül a nap is kisütött újra, elindultunk lefelé az erdőben. Szép kékes pára ülte meg a fák közét, a bükkök törzse fényesen csillogott. 

A faluba vezető elágazásnál ketté váltunk. A család egyik része a kemping felé vette az irányt, a másik fele pedig még Maninec felé, mert ott újabb kilátópontot ígért a Locus.

Maninec

Az út gyakorlatilag lejtett egész a podmanini elágazásig. Ott azonban egy meredek úton kellett felkapaszkodni a Velky Manin csúcsa felé. Amikor azt mondom meredek, akkor az elképzelt meredek emelkedőt döntsd meg képzeletben még egy kicsit meredekebbre, hogy közelebb kerülj az igazsághoz. Annyira meredek volt, hogy ahogy másztunk felfelé, a kezünk simán érinthette előttünk a talajt. A Maninec nevű kilátópontig alig 300 métert kellett csupán megtenni, de ezen a rövidnek tűnő úton alaposan megdolgoztunk a kilátásért. 

Onnan azonban beláttuk az egész völgyet, jobbra  egész a Vág folyóig gyönyörködhettünk a tájból kimeredező panelházakban, előttünk több kedves falu húzódott meg a völgyben, balra pedig végtelen kaszálók, erdők, hegyek, még a Kosfalvi-völgy (Kostolecka tiesnava) izgalmas sziklái is látszódgtak. 

Lereszkedve a Maninecről Zaskalie felé vettük az irányt egy kerékpárútnak kinevezett erdei ösvényen. A fentről is látott kaszálókon és a Kosfalvi sziklák mellett haladtunk el, bögölyök biztattak minél szaporább távozásra minket. Sok csapkodással, de aránylag  kevés csípéssel értük el a Manin-szakadék aszfaltútját, ahonnan már alig egy óra alatt visszaértünk a kempingbe. Itt kiderült, hogy annak ellenére száraz maradt a hálózsákunk, hogy a sátor ajtaját nyitva hagytuk. 

Ezen örömteli hír után jól bevacsoráztunk az otthonról hozott fasírt-rántott hús-sült hús kombóval, valamint a talált pisztricgombát is megfőztük. A pisztric nagyon jó ízű lett, de teljesen rághatatlan, úgy tűnik nem volt fiatal példány!

Végül az Aranyásók társasjáték tette fel a koronát a napra, mindhárom menetet elvesztettem.