A Benta-patak csaknem sík terepen folyik végig Biatorbágytól egész Százhalombattáig, ahol végül a Dunába torkollik. A patak mentén sétálva nagy kiterjedésű vizes rétekkel, sűrű nádasokkal, hatalmas füzekkel találkozhatunk (no meg fura diófákkal).
Nyáron láttam itt már kócsagot felszállni a patak nádasainak rejtekéből. Így télen a sűrű bozótból néhány fácán és vadkacsa reppent csak fel ijedten, nagy kurrogással.
Sóskútról a patak mentén haladva a kertek alatt előbb néhány meredek sziklafal alatt kell elhaladni, majd a patak talán legromantikusabb részéhez jutunk, a kis kőhídhoz. Nyaranta itt jókora birkanyájjal is találkozhatunk, most azonban csak a közeli lovardából lovagolt ki néhány lovas.
Elhagyva a hidat, a patak mellett haladó ösvény egyre rejtekesebb lesz, lassan már úgy érzem magam, mint valami őserdőben. "Gyalog mindenhová el lehet jutni" felkiáltással lelkesen préseljük át magunkat az ágak között. Nos a tájból csak ennyi látszik, bal kéz felől azért sejtjük a patakot, néha kidugjuk a fejünket az ágak közül, hogy jobban szemügyre vegyük.
Út közben úgy éreztem magam, mint egy magát ostorozó szerzetes: vezekelek a természet megzavarásáért.
Jó egy órai bolyongás után érünk ki a sűrűből, és végre a nap is kisüt, így a nád bugái arany lobogóként hajladoznak a szélben a kis horgásztó partján.
A tónál térképet is találunk, amin felfedezünk egy régi kőbányát is, így arrafelé vesszük az irányt.
A kőbánya egyes magaslatairól remek kilátás nyílik az előttünk elterülő síkságra,
illetve a szemközti Madárszirt sziklavonulataira. Középtájon a Nyakas-kő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése