Meseerdő

Már az út is gyanús volt a bejáratnál. Csupa sár és süppedék.

Néhány lépést tettem csupán, mikor megmozdult egy fa! Felemelte kezét, akarom mondani ágait, felém intett és megszólalt, rekedt ijesztő hangon:
- Ne menj erre tovább, ha kedves az életed! Ez a hely nem embernek való!

Hm. Ez különös. Majd pont egy fától fogok megijedni - gondoltam magamban, és mit sem törődve az intő jelekkel, tovább indultam. Amit azonban láttam, megijesztett.
Az erdő feldúlva, összetaposva, ...

... a fák kitépve, mintha hatalmas óriások jártak volna arra.

Mi történt itt?
Egyszer csak hangokat hallottam:
- Segíts rajtunk, erre járt a Százarcú boszorkány, egész éjjel viharkodott, a tündéreket békává, kígyóvá, egyéb állatokká varázsolta! A tündérkirály lányát elrabolta föld alatti odújába, azt mondja, kitanítja a boszorkánymesterségre, és végre nem magányosan fogja járni a világot!

Honnan jön a hang? A lábam elé néztem, és csodák-csodája egy béka beszélt hozzám! Alig vettem észre a levelek között!

A béka eltűnt, én meg nekivágtam az útnak.
Merre induljak? Hogy találjam meg az utat? Hatalmas viharfelhők gomolyogtak az égen, ijesztő fények villogtak felém, mintha csak a banya vetette volna rám vasvilla tekintetét.

Elcsendesedtem. Lassan elindultam. Figyeltem az érzéseimet, az  erdőt, majd csak megmutatja, mit kell tennem!
Egy pillanatra kisütött a nap, a fák hívogatóan integettek. Térj le az útról! Erre, erre!

Végigmentem hát a kiszáradt folyómedren. Az út végén egy koszos pocsolyában egy sikló tekergőzött a kő alatt. Rémült kis halacskák próbálták fejükkel eltaszigatni  a hatalmas sziklát róla. Gyorsan kitisztítottam a pocsolyát, kiszabadítottam a siklót, aki hálásan nézett rám, majd megrázta magát. Visszaváltozott a folyó sellőjévé, majd csilingelő hangok között a víz lassan visszatért a folyóba.

Erre vissza már nem jutok, hisz a víz utamat állta, nem volt mit tennem, nekivágtam az erdőnek. Úttalan utakon, gyökerek közt másztam.

Néhol az elszáradt sáros indák a lábam köré tekeredtek.

Már azt hittem, sosem jutok ki az erdőből, mikor az egyik fa segítségemre sietett. Lépcső formát képzett a gyökereiből, amin felmászhattam, és ...

...megpillantottam a boszorkányvár bejáratát.

Minél közelebb mentem, annál csendesebb lett az erdő. Sehol egy madárcsicsergés, csak a lábaim alatt zörgött a száraz avar. Lassan a szél is felébredt, baljóslatúan susogtatta a faleveleket. Ekkor jobbról megpillantottam egy krokodilt! Vadul rám akarta vetni magát, de szerencsére beszorult két fiatal fa közé.

- Ne hidd, hogy megúszod - suttogta nagy megszorultságában.
- Folyók vizei gyertek, támadjatok! - kiabálta sötét szájjal.
Hamarosan hallottam is,ahogy zúgva töri át az áradat a gátakat. Megintcsak egy öreg tölgy sietett a segítségemre.
- Mássz fel rám! Gyorsan! Idáig nem ér el az ár! A törzsemen a taplók majd segítenek!

Ilyen gyorsan még sosem másztam! Ott ültem hát a fa csúcsán, csaknem a felhők magasságában, és néztem, ahogy odalent csapkodnak a hullámok.
Lassan elvonult az ár, a víz elcsendesedett. A füvek és növények meghajoltak ereje előtt, de elpusztítani nem tudta őket.

Én lemásztam a fáról, és beléptem a boszorkány barlangjába.

Szerencsére nem kellett messzire mennem, rögtön a bejárat után megtaláltam a tündérkirály lányát béka képében. Bánatosan pityergett:
- Sose látom már talán a szép napvilágot! Bárcsak újra érezhetném a nap melegét, a virágok illatát, a víz lágy simogatását! Akkor újra visszaváltoznék, és az egész erdőt megszabadítanám a varázslattól!
Ezen ne múljon, gondoltam, óvatosan kezembe vettem hát a állatot és kivittem a napfényre.
A nap rögtön kisütött! Elindultam megfelelő virágokat, és vizet keresni.  Amerre léptünk egyre zöldebb és vidámabb lett a táj, körülöttünk.

 Íme a kristálytiszta víz.

Sietve odavittem hát a kis békát, aki boldogan lubickolt a vízben a fehér őszirózsa szirmai között, majd átbucskázott a fején, és gyönyörűséges tündérlánnyá változott!

Abban a pillanatban megcsendült az erdő ezer harangja, kacagva változott vissza minden tündér, megtört a varázs. Hazafelé vidám virágos rétek, színes kikericsek integettek hálásan felém.

Mi történt a boszorkánnyal? Jogos kérdés. Nos a tündérek megkeresték őt, és azt mondták neki:
- Magányos vagy? Már megint? Egyszer már Szegény Dzsoni és Árnika befogadott téged a családjába! Jó életed volt mellettük. Elfelejtetted milyen az? Gyere körünkbe, most élj velünk! Vigyázz te is az erdőre, és nem leszel többé magányos! Nézd milyen szép színes ruhát adunk neked: csupa sárga, piros, zöld csillogás. Ezt terítsd a válladra, és borítsd be az erdőt a védelmeddel! Vállalod?
- Vállalom! - mondta boldogan a Százarcú, és azóta is óvja és védi az erdőt, teljesen egybeolvadt a természettel. Jaj neked, ha bántani akarod!

megj.: Szegény Dzsoni és Árnika, a Százarcú boszorka  Lázár Ervin híres meséjének főszereplői.

Ajánlom gyermekeimnek, akikkel sok meseerdei sétát tettünk.