Kirándulás térdig hóban a Nyakas-kőnél

Biatorbágy vasútállomás. Szállingózó hóesésben vágunk neki  a Biatorbágy körüli erdőknek. Elhaladunk a Viadukt alatt, majd a Turista utcán kiérünk a Madárszirt alatti bokros területre. Minden hófehér és csodaszép, bokáig gázolunk a hóban. Az út enyhén emelkedni kezd, erősen szorítom talpammal  a talajt, már most csúszik a cipőm a havas-sáros talajon. Felcsúszkálunk a kis dombra, és megcsodáljunk az elénk táruló tejszínhabos Madárszirtet.

A dombtetőn, a kis padnál élesen jobbra fordulunk a Százlépcső felé. A lépcsőkből szinte semmi sem látszik, viszont rendesen csúszik. A felkészültebbeket segíti a túrabot, a többiek a faágakba kapaszkodva próbálnak feljutni a sziklák tetejére. Ezen a ponton csatlakozik hozzánk egy apuka, 4 éves kislányával, aki rögtön kijelenti: ő a túravezető. Előre engedjük. Apuka a nagyobb lépcsőknél felemeli a túravezetőt és átemeli a nehézségeken, mi engedelmesen követjük. 
Végre felérünk a csúcsra, ámuldozunk a panorámán, a fehérségből finoman rajzolódnak ki a tájképi elemek, minden olyan, mint egy ceruzarajz.

Közben elcsattan néhány hógolyó, jó a kedvünk.
Tovább haladunk. A fák alatt csak óvatosan, tuti valaki megrázza hátulról, nyakunkban egy kupac olvadó, hideg hóval nevetünk tovább.
Itt több helyen találkozhatunk régi beomlott borospincével, bár most a hótól nem sok látszik belőlük, azért közelről is megnézünk egyet.

A Madárszirten vezet végig a jelzés, bámuljuk a meredek sziklafalakat.

A sziklasor másik szélét elérve megcsodáljuk a Nyakas-kő tornyát, és egyelőre még elképzelni sem tudjuk, hogy fogunk feljutni oda. Illetve előbb le.

Az út meredek, még száraz időben is óvatosan lépkedve járható. Most pedig egy merő korcsolyapálya. Szinte araszolva óvakodunk lefelé, van, aki elesik, de szerencsére semmi komoly, alulról reménykedve lesi a többieket, hátha más is így jár...
A másik oldalon a vállalkozó szelleműek felmásznak a csúcsra, a többiek alul kerülik a sziklát. Bánhatják, a tetőn két csapatra oszlunk és hógolyókkal védjük "területünket". Hősies csata, nagy lakli felnőttek, felszabadultan ugrándozunk a hóban, messze szállnak a hógolyók, némelyik célba is talál. Csak kis túravezetőnk figyel minket csendes komolysággal, testünkkel védjük, nehogy egy eltévedt hógolyó eltalálja.

Utunkat a piros jelzésen folytatjuk tovább, cél a Biatorbágy környéki erdőkben lévő légvédelmi bázis, majd innen a Hármas-szikla felé vesszük az irányt. A sziklák felé még két meredek, csúszós lejtőt kell legyőzni: egyszer lefelé, egyszer pedig felfelé. A lefelé vezető úton végre azok is elesnek, akiknek eddig sikerült talpon maradni. A felfelé vezető úton a fürgébbek sajnos előre rohannak, és   a szikla lábánál jól védett hógolyóbázist rögtönöznek, ahonnan meglepően pontosan sorozzák a sziklát ostromló többieket.  Végül azért mégis mindenki feljut, és újra rácsodálkozik a tájra a szikla pereméről.

Bár időközben a hó elállt, a nap lassan végérvényesen elbújt a felhők között. Félig sötétben folytatjuk az utat, elcsendesedik a társaság. Hallgatjuk a hó roppanását a talpunk alatt, figyeljük az erdő téli békéjét, a kutya loholását a sor mellett, és őrizzük a sok kacagás emlékét szívünkben.

Hazafelé még útba ejtjük a Szily-család kápolnáját, majd innen már újra a házak között vezet az út a Viadukt felé.

A túra hossza: kb 14 km.

Szintemelkedés: 230 m.