Reggeli csönd

Szeretem a hajnalokat.

Ilyenkor minden egész más. Halkan kiosonok az ágyból, huppan a paplan, finoman cuppan a talpam a padlón. Érzem a kő hideg érintését. Senki nem szól, a csendbe belevág a zubogó mosdóvíz hangja. Nincsenek kérdések, válaszok, készülődök. Csak a kutya figyel fél szemmel a vackáról, s ahogy suhog a ruha rajtam öltözködés közben, egyre izgatottabb lesz, már kipattan, ásít, nyújtózkodik,  körmei kopognak a járólapon. Mikor harmadszor esem át rajta, halkan visszaparancsolom a helyére, nagyot kortyolok a reggeli vízből, magamra tekerem a sálam, karcog a kabát, ahogy beledugom a kezem, sercen a cipőfűző, s mire megcsörren a kulcs a kezemben, a kutya már az ajtót kaparássza a lábával. 

Elindulunk. 

A hegyen még sötét fákat zörget a szél, de kelet felől már pirkad. 

Kiérek a Kopárokhoz, de a napot még nem látni. Az M7-esen hosszú tűzkígyóként sziszeg felém a Budapestre tartó forgalom. 

Süvít a szél és recseg a fagyott hó talpam alatt.  Lassan előbújik a nap vörös korongja és birtokba veszi a teret.

 Óvatosan bújik be a zugokba és rózsaszínre, majd narancsra festi a sziklákat, száraz füveket. 

A hegy lábánál a házakat is beborítja a hihetetlen színű hajnali béke.

Egyes részletek megvilágítódnak, mások még sötétben maradnak.

Közben nekiindulok a környező csúcsoknak. 

Innen a hegy másik oldala is láthatóvá válik: remek a kilátás Budakeszi felé.

Ahogy láthatóvá válnak a táj részletei, úgy tisztulnak az én fejemben is a gondolatok.

Egy-egy sziklára felmászva elégedetten pihenek meg a tetején és felülről szemlélem a dolgaimat. 

Mire fehér fény borít mindent, szép lassan összeáll az egész mozaik.

 

A Kopárok lankáin bolyongva helyére kerül bennem az elmúlt hónapok összes nyűgje, problémája, s legnagyobb meglepetésemre ebben a fagyott hidegben kis madárdal csendül reménykedve. 

Szeretem a hajnalokat. 

És néha megadatik, hogy megoszthatom másokkal is.