Kaland a javából! - túra a Salabasina-árokban

Iskolai kirándulásunkat egyik túratársunk javaslatára a Salabasina-árokba terveztem. Már hallottam az árokról és a bakancslistámon volt, de elolvasva a túraleírásokat, kicsit aggódtam, mi lesz, ha valakinek baja esik? Az árokban ugyanis már régóta nem vezet jelzett út, elvadult erdő, kidőlt fák, hatalmas sziklák és a szurdok mélyén csordogáló víz jellemzi az utat.

Így hát mindenkit tájékoztattam arról, mi vár ránk, és a vállalkozó szelleműekkel nekivágtunk.
1. A pomázi buszról a kecskefarmnál szálltunk le, majd Pilisszentkereszt felé indultunk az országúton kb. 100 métert. Itt egy sorompó zárja el az erdészeti utat a főúttól, ezen tértünk be az erdőbe.
 Az előző napon váratlanul lehullott vagy 10 cm hó, és ez az erdőben szépen meg is maradt, gyönyörűen kirajzolva a fák körvonalait. A járást viszont rendesem megnehezítette. 

2. Egy darabig - mindig jobbra tartva - az utat követtük, majd, amikor már elhagytuk a major kerítését jobbra bevágtunk az erdőbe és hamarosan el is értük az árok alját. 
3. Innentől már nem lehet eltévedni! Az árok tetejéig be vagyunk zárva a szurdokba.
Onnan tudtuk, hogy megvan, hogy tele volt dobálva hatalmas kidőlt fákkal, mintha csak óriások marokkóztak volna.

A hó alatt patak csörgedezett. Most nem volt sok víz benne, így reméltük, hogy nem leszünk nyakig vizesek. Sőt! A fagyott hó miatt kevésbé ázott át a ruhánk, és még sárban sem kellett csúszkálnunk. 

Akinek nem hajlott a dereka, a fákon mászott át majom ügyességgel, mások a fák alatt limbóztak, térden csúsztak, mikor hogy sikerült. 

Nem csak a lábunkat és a karunkat dolgoztatta meg az út, hanem az agyunkat is. Minden lépésnél át kellett gondolnunk a következő mozdulatot. Nem haladtunk túl gyorsan, de azért hamarosan így is elértük a gátat. Bevallom, számomra indokolatlannak tűnt egy ekkora gát léte ezen a helyen, persze nem láttam még olvadáskor a vidéket!

Ami azonban most aggasztott, az a csatorna volt, ami a gát alatt átvezetett. Már régen elveszíthette kezdeti kerek hengeres bejáratát, most úgy nézett ki, mint amit éppen agyonlapít a fölötte tornyosuló kő súlya. Túratársaim megnyugtattak, hogy biztos nem az alumínium tartja az egész építményt, úgyhogy nyugodtan átkelhetünk alatta! Most hasznosnak bizonyult  az óvodában gyakorolt törpe járás.

A másik oldalon fellélegezve gyönyörködtünk a hó alól kikandikáló páfrány és mohaszőnyegben, és kíváncsian néztük, mi vár még ránk? 

Nos egy függőleges sziklafal állta utunkat, melyre nem is volt olyan egyszerű feljutni a csúszós havas sziklákon. Szerencsére segítőkész kezek húzták-tolták az elakadókat.

Ilyen torlasszal még kétszer kellett megküzdenünk, de két óra alatt elértük a 2,5 km hosszú árok tetejét. 

4. Innen a Sikárosi-rétet vettük célba a piros, majd a kék jelzésen, és úgy terveztük, hogy a Lajos-forrás felől közelítjük meg a Holdvilág-árkot. 

De eltévedtünk valahol a rét után, és visszaértünk a szurdokvölgy tetejére.
5. Így aztán a piros kereszt jelzésen haladtunk tovább a gyönyörű havas erdőben. 

6. A piros kereszt hamarosan zöld háromszög jelzésbe torkollt, és erősen lejteni kezdett, ami a havas, jeges úton  azt jelentette, hogy szinte siklottunk a talpunkon lefelé. Majd újra a piros kereszten haladtunk tovább.
Néhány pillanat erejéig még a nap is besütött a felhők alatt.

7. Mire elértük a Holdvilág-árok létráját, sötétedni kezdett. 
Óvatosan ereszkedtünk le a csúszós fokokon, majd félhomályban folytattuk az utat. A Holdvilág-árokban csörgedező patakon többször is át kellett kelni. 

A havas kövek világító fehérje jelölte ki az utat. Az út egyre jegesebb, sárosabb lett, egyre jobban csúszkáltunk és egyre jobban oda kellett figyelni, hova lépünk. 

8. Végre leértünk Kiskovácsi házai közé és aszfaltozott úton sétálhattunk, 
amikor egy alattomos jégen megcsúsztam, elestem, és éreztem, hogy előbb a bokám, majd a térdem is megreccsen. egy darabig döbbenten ültem. Majd felálltam, és simán tudtam sétálni tovább. A buszt azonban alig pár perccel késtük le, így az országúton haladtunk tovább a csobánkai elágazásig. Szerencsére itt már csak 10 percet kellett várni a buszra, amivel visszajutottunk Pomázra. 

Remek kirándulás volt! A havas táj - bár növelte az út nehézségét - különösen varázslatossá tette az erdőt.

• Az út hossza összesen kb. 16 km. 
• A szintkülönbség 544 m. 
• Mi ezt 6 és fél óra alatt tettük meg, 
• ebből az utolsó 14 km-t tartott 4 óra hosszat, az első 2 pedig 2 órát.  

Otthon jól esett a forró fürdő és egy forró leves. Majd lepihenve kinyújtóztattam a lábam. Ekkor hasított belém a fájdalom. A térdem lüktetett, sem ülni, sem állni, sem feküdni nem bírtam. A rosszulléttől émelyegtem. Szerencsére sikerült hamar elaludni és másnap már rá tudtam állni a lábamra, és sántikálva ugyan, de bejártam a lakást. Estére már azt is éreztem, hogy hol vagyok tele lila foltokkal, melyeket a fákon és sziklákon való átkelés hagyott rajtam.

Egyik túratársam beszámolója: ajánlom szeretettel a blogját!