Maninska vihar előtt, alatt és után

Szülinapi túránk második napján a Strázsó-hegységben kirándultunk, a Nagy Manin kilátópontjainak felkeresése volt a cél. 

Kora reggel, míg a család békésen szunyókált a sátorban, én felfedező útra indultam a Manin-hasadékban. Maninska tiesnava-ról ódákat zengenek a neten, Szlovákia legszűkebb kanyonja, számtalan érdekes és védett növénnyel és állattal, lélegzetelállító sziklákkal, kisgyermekekkel is ideális kirándulóhely, melyen egy tanösvény vezet végig. Így aztán nagy reményekkel és kíváncsian vágtam neki az útnak. 

A szurdok (Maninska tiesnava)

Ami azonban kiábrándító volt. Ne dőljön be senki a fenti hangulatos fotónak, csak jó szögből fotóztam a patak egy apró részletét. 

Az igazság az, hogy valóban a Nagy Manin és a Kis Manin sziklái között vezet az út, valóban szűk sziklasoros, amin egyetlen aszfaltút vezet a szomszédos (zsák) falvakba. 

Meglepetésemre azonban már kora reggel is meglehetősen nagy autóforgalom volt az úton, ami nem fokozta a természetközeli élményt. Túristaút nem vezet az aszfalt mellett, pedig egy kis patak is csordogál a sziklák lábánál. Partját, így nyáridőn derékig benőtt növényzet borítja, csak néhány helyen lehet átvágni a levelek dzsumbuján a vízig. A másik oldalon sziklák, vagy rendkívül meredek hegyoldal szab határt a kalandvágynak. 

A két Manin

A szoros legszűkebb része mögött van egy kis parkoló, ahonnan néhány lépéssel elérhetünk egy sziklamászó helyet. Meredek ösvény is vezet a sziklák tetejére, tehát nem kell feltétlen sziklamászónak lenni ahhoz, hogy felülről szemlélhessük a szurdokot. Innen már tényleg igazi természetközeli élményben lehet részünk, nem is  hagytam ki, megérte a fáradtságot!

A kis kiruccanás után visszamentem a kempingbe, ahol már ébredezett a társaság, megreggeliztünk, és nekivágtunk a Nagy Maninnak. 

A vihar

Mire a kilátópontok közelébe értünk megérkezett a megígért eső. 

Épp csak néhány pillantást vetettünk a  csúcsról a Kis Manin felé, amikor feltámadt a szél, és vizet zúdított a nyakunkba. Behúzódtunk az erdőbe, ahol csaknem éjszakai sötétség borult a tájra.

Ültünk a mohos sziklákon, falatozgattunk az esőköpenyünkbe burkolózva. 

Bevallom én nagyon élveztem az egészet! Az eső egyáltalán nem volt hideg, hallgattam ahogy kopognak a cseppek a fák levelein, dörög az ég, susog a szél, néha villám világít át a levelek között, de többnyire mélységesen sötét és csöndes az erdő. 

A víz lassan végigcsorgott a leveleken, rá a kabátomra, onnan a vádlimon határozott irányt vett a zoknim, majd a vízhatlan cipő belseje felé. Többet onnan ki nem jön! Így aztán már langymeleg lábvízben áztattam ujjaimat, ahogy mozgattam, szottyogott a zokni a bőr alatt. 

A távolból lépteket hallottunk. Két kiránduló közeledett, megnézte a viharba burkolódzott panorámát, majd bejöttek az erdőbe. Egy darabig álltak mellettünk, nem szóltak egy szót sem, csak álltak mellettünk. Gondolom azt csekkolták, vajon ahol ilyen kényelmesen ücsörgünk kevésbé esik-e? De nem.  Így aztán tovább mentek. 

Nagyon érdekes volt megfigyelni, családom különböző tagjai miképp reagálnak a történésekre. Egy darabig mindenki türelmesen várt, aztán a kisebbik lányom kezdte mondogatni, hogy miért nem voltam határozottab, és mentünk először a barlangba, ahogy javasoltam, amikor elkezdett petyegni az eső. Ő nem tudta, hogy azért mondom, mert ennyire fog esni, tehát én kommunikáltam rosszul és erősködnöm kellett volna! Amúgy pedig nem kéne indulni? 

A nagyobbik lányom és férje tudta leginkább elfogadni a helyeztet. Ha esik, hát esik, ez van, mit lehet ezzel tenni, majd elmúlik hamarosan. A férje még esőkabátot sem vett, élvezte, hogy végre nincs hőség, és a víz lemossa a sós izzadtságot a testéről. 

Párom türelmesen várt, látta, hogy jól érzem magam, azon töprengett, vajon a villám mikor csap belénk, vagy valamelyik környező fába, és miért mennyivel menőbb lenne egy barlangban  kivárni az eső végét!

Nekem nem nagyon akaródzott indulni, leginkább azért, mert akkor nem látjuk a panorámát, amiért - többek között - felmásztunk ide, de megadtam magam a többségi nyomásnak és elindultunk a sziklák mentén lefelé. A harmadik kilátópontnál csendesedett az eső, oszlott a felhő és megfigyelhettük, hogyan bújik elő a táj a fehér foszlányok közül. Csodaszép volt! Nagyon meg voltam elégedve a helyzettel. 

Az utolsó kilátópont után elértük a Partizanska jaskynát, azaz a barlangot, ahova behúzódhattunk volna az eső elől. A második világháború után a szlovák ellenállási mozgalom résztvevői bujkáltak ebben  a képződményben. A barlang 21 méter hosszú, befelé lejt, kellemes hűvös a levegője, tehát a nyári hőségben igazán üdítő lehet. Így vizes testtel inkább csak a bejáratánál szárítkoztunk, kiöntöttük a vizet a cipőnkből és néztük, ahogy a gomolygó felhők megülnek a szemközti gerinc ívein. 

Végül a nap is kisütött újra, elindultunk lefelé az erdőben. Szép kékes pára ülte meg a fák közét, a bükkök törzse fényesen csillogott. 

A faluba vezető elágazásnál ketté váltunk. A család egyik része a kemping felé vette az irányt, a másik fele pedig még Maninec felé, mert ott újabb kilátópontot ígért a Locus.

Maninec

Az út gyakorlatilag lejtett egész a podmanini elágazásig. Ott azonban egy meredek úton kellett felkapaszkodni a Velky Manin csúcsa felé. Amikor azt mondom meredek, akkor az elképzelt meredek emelkedőt döntsd meg képzeletben még egy kicsit meredekebbre, hogy közelebb kerülj az igazsághoz. Annyira meredek volt, hogy ahogy másztunk felfelé, a kezünk simán érinthette előttünk a talajt. A Maninec nevű kilátópontig alig 300 métert kellett csupán megtenni, de ezen a rövidnek tűnő úton alaposan megdolgoztunk a kilátásért. 

Onnan azonban beláttuk az egész völgyet, jobbra  egész a Vág folyóig gyönyörködhettünk a tájból kimeredező panelházakban, előttünk több kedves falu húzódott meg a völgyben, balra pedig végtelen kaszálók, erdők, hegyek, még a Kosfalvi-völgy (Kostolecka tiesnava) izgalmas sziklái is látszódgtak. 

Lereszkedve a Maninecről Zaskalie felé vettük az irányt egy kerékpárútnak kinevezett erdei ösvényen. A fentről is látott kaszálókon és a Kosfalvi sziklák mellett haladtunk el, bögölyök biztattak minél szaporább távozásra minket. Sok csapkodással, de aránylag  kevés csípéssel értük el a Manin-szakadék aszfaltútját, ahonnan már alig egy óra alatt visszaértünk a kempingbe. Itt kiderült, hogy annak ellenére száraz maradt a hálózsákunk, hogy a sátor ajtaját nyitva hagytuk. 

Ezen örömteli hír után jól bevacsoráztunk az otthonról hozott fasírt-rántott hús-sült hús kombóval, valamint a talált pisztricgombát is megfőztük. A pisztric nagyon jó ízű lett, de teljesen rághatatlan, úgy tűnik nem volt fiatal példány!

Végül az Aranyásók társasjáték tette fel a koronát a napra, mindhárom menetet elvesztettem. 

Kaland a javából! - túra a Salabasina-árokban

Iskolai kirándulásunkat egyik túratársunk javaslatára a Salabasina-árokba terveztem. Már hallottam az árokról és a bakancslistámon volt, de elolvasva a túraleírásokat, kicsit aggódtam, mi lesz, ha valakinek baja esik? Az árokban ugyanis már régóta nem vezet jelzett út, elvadult erdő, kidőlt fák, hatalmas sziklák és a szurdok mélyén csordogáló víz jellemzi az utat.

Így hát mindenkit tájékoztattam arról, mi vár ránk, és a vállalkozó szelleműekkel nekivágtunk.
1. A pomázi buszról a kecskefarmnál szálltunk le, majd Pilisszentkereszt felé indultunk az országúton kb. 100 métert. Itt egy sorompó zárja el az erdészeti utat a főúttól, ezen tértünk be az erdőbe.
 Az előző napon váratlanul lehullott vagy 10 cm hó, és ez az erdőben szépen meg is maradt, gyönyörűen kirajzolva a fák körvonalait. A járást viszont rendesem megnehezítette. 

2. Egy darabig - mindig jobbra tartva - az utat követtük, majd, amikor már elhagytuk a major kerítését jobbra bevágtunk az erdőbe és hamarosan el is értük az árok alját. 
3. Innentől már nem lehet eltévedni! Az árok tetejéig be vagyunk zárva a szurdokba.
Onnan tudtuk, hogy megvan, hogy tele volt dobálva hatalmas kidőlt fákkal, mintha csak óriások marokkóztak volna.

A hó alatt patak csörgedezett. Most nem volt sok víz benne, így reméltük, hogy nem leszünk nyakig vizesek. Sőt! A fagyott hó miatt kevésbé ázott át a ruhánk, és még sárban sem kellett csúszkálnunk. 

Akinek nem hajlott a dereka, a fákon mászott át majom ügyességgel, mások a fák alatt limbóztak, térden csúsztak, mikor hogy sikerült. 

Nem csak a lábunkat és a karunkat dolgoztatta meg az út, hanem az agyunkat is. Minden lépésnél át kellett gondolnunk a következő mozdulatot. Nem haladtunk túl gyorsan, de azért hamarosan így is elértük a gátat. Bevallom, számomra indokolatlannak tűnt egy ekkora gát léte ezen a helyen, persze nem láttam még olvadáskor a vidéket!

Ami azonban most aggasztott, az a csatorna volt, ami a gát alatt átvezetett. Már régen elveszíthette kezdeti kerek hengeres bejáratát, most úgy nézett ki, mint amit éppen agyonlapít a fölötte tornyosuló kő súlya. Túratársaim megnyugtattak, hogy biztos nem az alumínium tartja az egész építményt, úgyhogy nyugodtan átkelhetünk alatta! Most hasznosnak bizonyult  az óvodában gyakorolt törpe járás.

A másik oldalon fellélegezve gyönyörködtünk a hó alól kikandikáló páfrány és mohaszőnyegben, és kíváncsian néztük, mi vár még ránk? 

Nos egy függőleges sziklafal állta utunkat, melyre nem is volt olyan egyszerű feljutni a csúszós havas sziklákon. Szerencsére segítőkész kezek húzták-tolták az elakadókat.

Ilyen torlasszal még kétszer kellett megküzdenünk, de két óra alatt elértük a 2,5 km hosszú árok tetejét. 

4. Innen a Sikárosi-rétet vettük célba a piros, majd a kék jelzésen, és úgy terveztük, hogy a Lajos-forrás felől közelítjük meg a Holdvilág-árkot. 

De eltévedtünk valahol a rét után, és visszaértünk a szurdokvölgy tetejére.
5. Így aztán a piros kereszt jelzésen haladtunk tovább a gyönyörű havas erdőben. 

6. A piros kereszt hamarosan zöld háromszög jelzésbe torkollt, és erősen lejteni kezdett, ami a havas, jeges úton  azt jelentette, hogy szinte siklottunk a talpunkon lefelé. Majd újra a piros kereszten haladtunk tovább.
Néhány pillanat erejéig még a nap is besütött a felhők alatt.

7. Mire elértük a Holdvilág-árok létráját, sötétedni kezdett. 
Óvatosan ereszkedtünk le a csúszós fokokon, majd félhomályban folytattuk az utat. A Holdvilág-árokban csörgedező patakon többször is át kellett kelni. 

A havas kövek világító fehérje jelölte ki az utat. Az út egyre jegesebb, sárosabb lett, egyre jobban csúszkáltunk és egyre jobban oda kellett figyelni, hova lépünk. 

8. Végre leértünk Kiskovácsi házai közé és aszfaltozott úton sétálhattunk, 
amikor egy alattomos jégen megcsúsztam, elestem, és éreztem, hogy előbb a bokám, majd a térdem is megreccsen. egy darabig döbbenten ültem. Majd felálltam, és simán tudtam sétálni tovább. A buszt azonban alig pár perccel késtük le, így az országúton haladtunk tovább a csobánkai elágazásig. Szerencsére itt már csak 10 percet kellett várni a buszra, amivel visszajutottunk Pomázra. 

Remek kirándulás volt! A havas táj - bár növelte az út nehézségét - különösen varázslatossá tette az erdőt.

• Az út hossza összesen kb. 16 km. 
• A szintkülönbség 544 m. 
• Mi ezt 6 és fél óra alatt tettük meg, 
• ebből az utolsó 14 km-t tartott 4 óra hosszat, az első 2 pedig 2 órát.  

Otthon jól esett a forró fürdő és egy forró leves. Majd lepihenve kinyújtóztattam a lábam. Ekkor hasított belém a fájdalom. A térdem lüktetett, sem ülni, sem állni, sem feküdni nem bírtam. A rosszulléttől émelyegtem. Szerencsére sikerült hamar elaludni és másnap már rá tudtam állni a lábamra, és sántikálva ugyan, de bejártam a lakást. Estére már azt is éreztem, hogy hol vagyok tele lila foltokkal, melyeket a fákon és sziklákon való átkelés hagyott rajtam.

Egyik túratársam beszámolója: ajánlom szeretettel a blogját!