Határban 2

Áprilistól - júniusig jártunk ki a határba, gyönyörködtünk a szépen növő rozs, búza és egyéb haszonnövény táblákban. Ez a rozstábla különösen megfogott.

A rend kedvéért: ez a szomszédos búzatábla...

A nagy esőzések után kissé megtépázva

Fejest ugorva a naplementébe!

Rozsföldek mellett

Velence

Április eleje óta Velencén lakunk. Ahhoz hosszú, hogy csupán nyaralás legyen, ahhoz viszont rövid, hogy igazán otthonná váljon. Bejártuk a környék nevezetes és kevésbé nevezetes helyeit, gyalog, két keréken és vízen is. Bár a másfél hónap ellenére még mindig  rengeteg felfedezni való maradt, mégis kezd nagyon a szívemhez nőni a hely. Lássuk, mi is oly kedves szívemnek...

Naplemente a közeli szántóföldek felett

Kutyát sétáltatni a közeli szántók mellett, és azon tanakodni, ez vajon milyen növény lesz? 

Bóklászni Velence és Gárdony házai között, ott, ahol a szimpla kirándulók nem járnak. Virágzó cseresznyefák szegélyezte utak választják el a lakóháznak is használt átépített nyaralókat.  Néha úgy érzem, mintha a Rózsadombon járnák a pompázatos új építésű családi villák között, néha meg a megbúvó retro épületek régi nyaralások emlékét idézik.  

Sukoró megkapó nádtetős házai mellől bámulni a velencei-tavi panorámát.

Végigmenni Pázmándon talán a világ legkisebb szurdokán

Végigmászni a Velencei-hegység  ingóköveit. 

Elkarikázni Pátkára a víztározóhoz.

Ődöngeni Lovasberényben a Cziráky-kastély elvadult egykori angolkertjében. 

Dinnyésen elmélyedni a madárvilágban, vadlúd vonulást nézni.

Felfedezni két keréken Székesfehérvár Sóstót. 

Bolyongani egyet a virágzó cseresznyefa ültetvények mellett

Elkarikázni a naplementébe hullámzó sárga repceföldek illatfelhőjébe burkolózva

Mind-mind olyan apróság, amiért külön talán nem utaznék le ide Budapestről, most pedig belefér egy mindennapos munka utáni kiruccanásba. 

Biciklivel Pátkára

Pátkán víztározó van és állítólag kosborok. A víztározó bebizonyosodott, a kosborokban még mindig kételkedem. 

Az út azonban izgalmas, látványos, változatos, és több meglepetést is tartogat LocusMap navigációnk jóvoltából. 

Velencéről a házak közötti kis utcákon közelítettük meg a tó sarkát Dinnyésnél. Nagyon kellemes a házak között karikázni, csönd van, szép épületek közül barátságos emberek mosolyognak ránk, és még sosem sikerült kétszer ugyanazon az útvonalon végigmenni, úgyhogy mindig újabb felfedezni valókat találunk. 

Dinnyésnél rátértünk a velence-tavi kerékpárútra, majd a balra a Császár-víz mellett vezető útra. Kócsagok figyeltek minket gyanakodva  a mocsári nőszirmok sárga virágai mellől, mikor lehaladtunk mellettünk, megnyugodva halásztak tovább, 

A főút alatt átvezető alagútban most 10 centis víz állt, nagy fröccsenéssel hasadt ketté kerekünk alatt. 

Úgy terveztük, a Székesfehérvári elágazásnál mi egyenesen, a zöld kereszt jelzésen a víz mellett folytatjuk tovább az utat, itt azonban sorompóval lezárt magánútba botlottunk. Így hát jobbra Pákozd felé haladtunk egy kis darabon, majd a zöld jelzésen a lovardánál a Jampi Tanya felé vettük az irányt. Megállapítottuk, hogy a  süppedő homokos úton felfelé tekerni  lehetetlen feladat és láttuk magunkat, amint innentől a kopár hegyoldalon gyalogolunk Pátkáig. Szerencsére végül több helyen is fel tudtunk ülni a járgányunkra, viszont váratlanul véget ért a térkép által jelzett út. Szicíliai kopárságú tájhoz hasonlatos vidéken kóboroltunk, utat keresve. A szomszédos domboldalon birkanyájat terelgetett egy pásztor, már-már azt hittük, végleg eltévedtünk, aztán egyszer csak mégis elénk bukkant a zöld jelzés. Innentől már lefelé gurultunk, egész a víztározóig. 

A víztározó gátján körbetekertük a tavat, partján horgászok kapaszkodtak pecabotjukba. meresztgettem a szemem, hol lehet itt kosbor, néztem az interneten talált térképemet, sikerült beazonosítani a jelzett helyett,  de egy szál nem sok, annyit sem találtam. 

Így hát megpihentünk kicsit a tó partján, majd visszafordultunk. Visszafelé megtaláltuk a zöld kereszt jelzést, sokat látott ártéri füzek között kanyargott az út egészen Csalapusztáig. 

Itt megtekintettük a Keigl-Csalai kastély omladozó falait, majd reménykedve abban, hogy Csala felől kellemesebb úton érhetjük el Székesfehérvár kerékpárutat, mint idefelé, elindultunk hazafelé. 

A kastélyt a Keigl család építtette neoreneszánsz stílusban 1878-ban Hauszmann Alajos tervei alapján. Sajna a 2007-es felújítási terv nem valósult meg, így most a belépni életveszélyes tábla fogadja a látogatókat.

S valóban, végre nem jutottunk zsákutcába, sikerült elérni a hazafelé vezető kerékpárutat és újra aszfalton tekertünk hazáig. 

Retro nyaralók Velencén

Velence - Székesfehérvár Sóstó

Az interneten találtam rá a tavaly megújult Sóstói tanösvényre, ami Velencéről alig 30 km. Így bicajra ültünk és röpke két óra alatt el is értük a tanösvényt.
Elkerülendő a tó melletti kerékpárút forgalmát, Velence szántóföldjei között tekertünk, széles földúton, sárga repceföldek és virágzó almafa ültetvények között.

 Itt ott megálltunk megbámulni a frissen sarjadó vetést és gomolygó felhőket.

Gárdonynál mégis a házak között folytattuk az utunkat, elbűvölnek a takaros kis házak, virágzó porták és a díszbarackfával övezett bicikliút.

Hamarosan elértük Dinnyést, majd a 7-es úton Pákozd felé vezető bicikliútról a csatornánál tértünk le balra. Itt a buján zöldellő vízpart mellett visz az út, egészen a székesfehérvári elágazásig.

Székesfehérvár felé vezető út enyhe emelkedővel indul, e mellett a nem túl hívogató kastély mellett vezet el.

 Szinte végig kerékpárúton juthatunk el a Székesfehérvár főpályaudvaráig, aminek az épülete szintén megért volna egy fotót, építészetileg a 60-as éveket idézi, belül azonban a 2016-os átépítések következtében a modern kor igényeinek megfelelően alakult át. A pályaudvarral szemben engem inkább ez a látvány állított meg egy fotó erejéig.

Innen már ki van táblázva a tanösvény, a pályaudvar másik oldalán térünk rá egy széles autóút mellett vezető kerékpárútra, amely egyenest Sóstóhoz visz.

Székesfehérvárt mocsaras, ingoványos terület vette körül egészen a XIX. századig. A tó vizét a Sárvíz édes vize táplálja, a tó vize mégis sós, alkálisót tartalmaz. A mocsaras területek sok járványos betegség elterjedéséhez nyújtottak táptalajt, ezért  a XIX. század második felében kiszárították a területet, a futóhomok megállítása érdekében fákat ültettek. 

A tanösvényről csodás dolgokat írnak, változatos madárvilággal és számtalan virágzó kosborfajjal kecsegtettek. Madarakat tényleg sokat láttunk, a virágokat azonban nem találtuk meg sajna. Igaz, az idő sürgetett, ideje volt hazafelé indulni. Azért bebarangoltuk a víz felett vezető fa pallókat, felmásztunk a kilátóba, végigtekertünk a lődombok között,  hallgattuk a hangos madárcsivitelést, megnéztük a gyurgyalagok homokfalát. 

Maga a tanösvény nem kápráztatott el - nekem túlságosan populáris volt, még így is, hogy alig volt látogatója karantén idején, mégis érezhető volt a város közelsége. Más irányból nézve pedig épp ez adja a különlegességét: egy ökológiai paradicsom a város közvetlen szomszédságában.

Talán egyszer érdemes úgy visszajönni, hogy van idő elmélyedni a környék részleteiben, s akkor nem kizárt, hogy  másképp látnám.

Hazafelé a csatornánál kócsagok reppentek fel előttünk.

A tó mellett Sarvajc-keresztjénél elidőztünk kicsit, megcsodáltuk a rózsaszín tamariska bokrokat és a tájat a kilátóból. 

Sarvajc Lajos a múlt század fordulóján a velencei-tavi vadvilág felügyelője volt. A legenda szerint egy borús decemberi napon a német nagykövetet kísérte libavadászatra, hiszen úgy ismerte a tavat, mint a tenyerét. Ám alkonyatkor hatalmas zivatar csapott le a tóra, a nagykövet kiesett a  csónakból és a tóbíró puskáját nyújtotta felé, hogy kihúzza vízből.

A vízbe pottyant nagykövet a puska agyába kapaszkodva véletlen meghúzta a ravaszt, a tóbíró felé mutató puskacsőből kirepülő golyó pedig a combján megsebesítette Sarvajc Lajost. Rögtönzött kötést készítettek, és eveztek kifelé, azonban a tóbíró egyre kevésbé bírta erővel, s mire rájuk találtak, már annyira legyengült, hogy belehalt sérülésébe. A német nagykövet emelte a kő keresztet emlékül azon a ponton, ahol végül partot értek a dühöngő éjszakai vihar idején.   

Végül újra a mezőkön találtuk magunkat, békés, naplemente kíséretében értünk haza.