Velence - Székesfehérvár Sóstó

Az interneten találtam rá a tavaly megújult Sóstói tanösvényre, ami Velencéről alig 30 km. Így bicajra ültünk és röpke két óra alatt el is értük a tanösvényt.
Elkerülendő a tó melletti kerékpárút forgalmát, Velence szántóföldjei között tekertünk, széles földúton, sárga repceföldek és virágzó almafa ültetvények között.

 Itt ott megálltunk megbámulni a frissen sarjadó vetést és gomolygó felhőket.

Gárdonynál mégis a házak között folytattuk az utunkat, elbűvölnek a takaros kis házak, virágzó porták és a díszbarackfával övezett bicikliút.

Hamarosan elértük Dinnyést, majd a 7-es úton Pákozd felé vezető bicikliútról a csatornánál tértünk le balra. Itt a buján zöldellő vízpart mellett visz az út, egészen a székesfehérvári elágazásig.

Székesfehérvár felé vezető út enyhe emelkedővel indul, e mellett a nem túl hívogató kastély mellett vezet el.

 Szinte végig kerékpárúton juthatunk el a Székesfehérvár főpályaudvaráig, aminek az épülete szintén megért volna egy fotót, építészetileg a 60-as éveket idézi, belül azonban a 2016-os átépítések következtében a modern kor igényeinek megfelelően alakult át. A pályaudvarral szemben engem inkább ez a látvány állított meg egy fotó erejéig.

Innen már ki van táblázva a tanösvény, a pályaudvar másik oldalán térünk rá egy széles autóút mellett vezető kerékpárútra, amely egyenest Sóstóhoz visz.

Székesfehérvárt mocsaras, ingoványos terület vette körül egészen a XIX. századig. A tó vizét a Sárvíz édes vize táplálja, a tó vize mégis sós, alkálisót tartalmaz. A mocsaras területek sok járványos betegség elterjedéséhez nyújtottak táptalajt, ezért  a XIX. század második felében kiszárították a területet, a futóhomok megállítása érdekében fákat ültettek. 

A tanösvényről csodás dolgokat írnak, változatos madárvilággal és számtalan virágzó kosborfajjal kecsegtettek. Madarakat tényleg sokat láttunk, a virágokat azonban nem találtuk meg sajna. Igaz, az idő sürgetett, ideje volt hazafelé indulni. Azért bebarangoltuk a víz felett vezető fa pallókat, felmásztunk a kilátóba, végigtekertünk a lődombok között,  hallgattuk a hangos madárcsivitelést, megnéztük a gyurgyalagok homokfalát. 

Maga a tanösvény nem kápráztatott el - nekem túlságosan populáris volt, még így is, hogy alig volt látogatója karantén idején, mégis érezhető volt a város közelsége. Más irányból nézve pedig épp ez adja a különlegességét: egy ökológiai paradicsom a város közvetlen szomszédságában.

Talán egyszer érdemes úgy visszajönni, hogy van idő elmélyedni a környék részleteiben, s akkor nem kizárt, hogy  másképp látnám.

Hazafelé a csatornánál kócsagok reppentek fel előttünk.

A tó mellett Sarvajc-keresztjénél elidőztünk kicsit, megcsodáltuk a rózsaszín tamariska bokrokat és a tájat a kilátóból. 

Sarvajc Lajos a múlt század fordulóján a velencei-tavi vadvilág felügyelője volt. A legenda szerint egy borús decemberi napon a német nagykövetet kísérte libavadászatra, hiszen úgy ismerte a tavat, mint a tenyerét. Ám alkonyatkor hatalmas zivatar csapott le a tóra, a nagykövet kiesett a  csónakból és a tóbíró puskáját nyújtotta felé, hogy kihúzza vízből.

A vízbe pottyant nagykövet a puska agyába kapaszkodva véletlen meghúzta a ravaszt, a tóbíró felé mutató puskacsőből kirepülő golyó pedig a combján megsebesítette Sarvajc Lajost. Rögtönzött kötést készítettek, és eveztek kifelé, azonban a tóbíró egyre kevésbé bírta erővel, s mire rájuk találtak, már annyira legyengült, hogy belehalt sérülésébe. A német nagykövet emelte a kő keresztet emlékül azon a ponton, ahol végül partot értek a dühöngő éjszakai vihar idején.   

Végül újra a mezőkön találtuk magunkat, békés, naplemente kíséretében értünk haza.