Az Ilona-völgyi vízesésnél karácsony és újév között jártunk, akkor a Kékesről közelítettük meg a zuhatagot. Mivel a hétvégére sok (szaharai homokkal dúsított piros) esőt ígért a Köpönyeg, ezért csak egy rövidebb túrát terveztünk Parádfürdőről. Innen - a térkép szerint - nyílegyenesen és vízszintes úton bejárható az Ilona-völgy. Amire nem számítottam: aszfalt úton. Bánatosan néztem az erdőben kanyargó széles műutat. Nem nagyon volt kedvem azon bandukolni, így az első lehetőségnél, a híd után felkanyarodtunk a Vörösvár-hegy felé.
Rögtön az elején remek barlangbejáratot találtunk. Nem is szimpla bejárat volt, inkább alagút, néhány méter után a másik oldalon szépen kimásztunk, ahol is egy úriember az után érdeklődött, hogy "Hát kalapácsot hoztak-é magukkal?" No, hát azt pont nem hoztunk, pedig akkor bányászhattunk volna! Állítólag még ezüstöt is. Sok szerencsét kívántunk neki és tovább indultunk. Volna. De úgy tűnik még nem tudtunk eleget az itteni lehetőségekről, mert az úr csak mondta tovább. Elbúcsúztunk másodszor is, majd harmadjára tényleg sikerült elköszönni. Az eső ugyan nem esett, de csodás misztikus köd ülte meg az erdőt.
Hamar megmásztuk a nem túl magas (366,5 m) csúcsot, megtaláltuk az egykori vár hűlt helyét, majd leereszkedtünk a másik oldalon. Itt egy kicsit az aszfalt úton kellett menni, majd egy elhagyott, omladozó épület mellett balra letértünk az útról.
Egy kis ösvény kanyargott nem messze a pataktól és némi emelkedő után elértük a Timsós-fejtést. A meddőhányón a tájékoztató tábla szerint ma is lehet találni gipszkristályokat, mert - bár nem működik a külszíni fejtés-, az ásványképződés nem maradt abba.
Végül újra leereszkedtünk a völgybe, majd átkeltünk néhány zúgó patakon, relatíve száraz lábbal, de viszonylag vizes ábrázattal, mivel az eső az előzetes híresztelés ellenére nem esett, hanem egyszerűen ott volt. Abban sétáltunk.
Innentől már izgalmasabbá vált az út. Eltűnt az aszfalt, köves-sziklás földút következett., az erdő pedig egyre romantikusabbá vált. Olyan igazi mátrai hangulatot idézett.
A hídnál tettünk egy kis kitérőt (300m) az Ördög-gátak felé.
A víz az évezredek alatt kimosta a puhább homokkövet az andezit sziklák közül. Érdekes sziklaformációkon keresztül zúdul a mélybe.
Visszatérve a sárga jelzésre, az út egyre ingoványosabb lett, nagyokat cuppant alattunk a ragadós sár. Így értünk el egy mohos sziklákkal teleszórt magaslatra, ahonnan megszemlélhettük a folyó másik partján magasodó homokkő feltárást. A tájékoztató tábla tanúsága szerint csigák, kagylók, cápafogak kerültek elő ebből a rétegből, ami arról tanúskodik, egykoron ez a terület 10-15 méter mélyen tenger vízszintje alatt volt.
Innentől kezdve az erdő pazar látványt nyújtott. Nem győztem betelni vele!
Végül elértük a vízesést, ahol egy szikla tetején a fiatalok nekiálltak főzőcskézni, s hamarosan finom illatok lengték be a völgykatlant.
A vízesés alig néhány karnyújtásnyira volt, mi ültünk a szikla peremén, és tömtük magunkba a jóféle meleg, frissen főtt zöldséges tésztát! Ilyen jót még talán soha életemben nem ettem.
Annyira jóllaktam, hogy legszívesebben leheveredtem volna szundítani egyet, de már erősen sötétedett és meglehetősen hideg is volt, így elindultunk visszafelé.
Végül az aszfaltúton haladtunk végig, s meglepően hamar visszaértünk az autóhoz.
Megálltunk még a Csevice kútnál, ami egy igazi, működő kerekes kút. Vödörrel húztuk fel a vizet a mélyből, és nagyot kortyoltunk az enyhén szénsavas vízből.
Mátrában lezajlott utóvulkáni működés következményeként a szénsavas gázok feltörésük közben víz rétegen pezsegnek át, s közben ízesítik, szénsavval dúsítják azt. Ezeknek a szénsavas forrásvizeknek neve a Mátrában „csevice”. A szó szláv eredetű, jelentése: savanyú.
Az út hossza összesen 13 km volt, lehetett volna hosszabb körtúrát is tenni, megspórolva akkor az aszfalton botorkálást. Talán majd tavasszal arrafelé is bolyongok egyet!
