Nagy kárókatona
 |
| A nagy hőségben csőrüket kitátva hűtik magukat. |
Táplálékuk szinte kizárólag halakból áll. Egy felnőtt példány naponta akár fél kilogramm halat is elfogyaszthat.
A víz alatt úszva, evezőlapátszerű lábaival és szárnyával hajtja magát, így könnyen és mélyen lemerül zsákmányáért. A víz alatt elképesztő sebességgel úszik, a hajtást a hatalmas, úszóhártyás lábai biztosítják. Akár 9-10 méteres mélységbe is képes lemerülni, és egy-egy merülés során 30-60 másodpercig is a víz alatt marad, üldözve a halakat.
Tollazatuk meglepő módon nem teljesen vízhatlan. Ennek oka, hogy a nehéz, átázott tollazat csökkenti a madár felhajtóerejét, így sokkal könnyebben és mélyebbre tud lemerülni a víz alá. Hátránya viszont, hogy vadászat után a partra kell állnia, és a napon, a szárnyaikat kitárva kell megszárítkoznia, különben képtelen lenne repülni.
Kárászat Magyarországon
A magyar kormoránhalászat hagyományai a középkorig nyúlnak vissza, és egészen a 19. századig elszórtan jelen volt a hazai nagy folyók és mocsarak (különösen a Kis-Balaton és a Hanság) vidékén.
A halászok tavasszal felkeresték a vadon élő kárókatona-kolóniákat a galériaerdőkben. A fészkekből gyűjtötték be a még pelyhes, röpképtelen fiókákat, akiket aztán kézből neveltek fel. Az így felnevelt madarak teljesen szelíddé váltak, kötődtek a gazdájukhoz, és hallgattak a füttyszóra vagy a nevükre.
Halászatkor egy puha bőrszíjat vagy gyűrűt (néhol fűzfavesszőt) helyeztek a madár nyakára, hogy a halat ne tudja teljesen lenyelni. A kárókatonákat gyakran egy hosszú nádszálhoz vagy madzaghoz kötve engedték a vízbe a ladikból. Amikor a madár feljött a zsákmánnyal, a halász magához húzta, elvette tőle a halat, majd egy kisebb potya-falattal jutalmazta a hűségét.
A kárókatonákkal való halászat a folyószabályozásokkal és a mocsarak lecsapolásával szinte teljesen kihalt. A hatalmas, összefüggő ártéri világ és a nyílt vízi mocsarak eltűnésével a madarak fészkelőhelyei drasztikusan lecsökkentek, a halászok pedig átálltak a hatékonyabb hálós és rekeszes módszerekre.
Nyári lúd
Bár a hétköznapokban csak „vadlibaként” emlegetjük őket, a nyári lúd az egyetlen olyan vadlúdunk, amely nálunk is fészkel (ezért nyári).
A nyári lúd a legfontosabb lúdfaj az emberiség számára: az évezredekkel ezelőtt háziasított európai házi lúd közvetlen vad őse. Genetikailag olyannyira közel állnak egymáshoz, hogy a házi ludak és a nyári ludak a mai napig gond nélkül képesek egymással szaporodni, és életképes utódokat létrehozni.
Küszvágó csér
Ha csak úgy repked körlötted, azt hiheted sirály, aztán jobban megnézve kiderül, hogy szép piros csőre és a lába, és sokkal filigránabb is. Ezen kívül gyorsabbak, és elképesztő gyorsan váltanak irányt repülés közben. Próbáltam követni a röptüket fényképezőgéppel, és minduntalan eltűntek a keresőből. Kiszámíthatatlanok voltak a számomra, így maradtam az ücsörgős példányok fotózásánál.
Nevét az egyik legfontosabb táplálékáról, a szélhajtó küszről kapta, ugyanis a víz fölé csapva halászik apró halakra és vízi rovarokra.
A levegőben, általában 6–10 méter magasan szitál – azaz a széllel szemben egy helyben lebeg a szárnyaival verve –, miközben a vizet pásztázza. Amint megpillant egy halat, összecsukja a szárnyait, és fejest ugrik a vízbe. Gyakran teljesen eltűnik a felszín alatt egy pillanatra, majd a zsákmánnyal a csőrében már repül is tovább.
A hímek a párválasztás idején kis halakat fognak, majd a csőrükben tartva azt, látványos bemutató repülést végeznek a tojók előtt. Ha egy tojónak tetszik az udvarló, elfogadja a halat (ezt hívják nászetetésnek). Minél nagyobb és szebb halat hoz a hím, annál nagyobb az esélye a sikerre, hiszen ez bizonyítja, hogy jó vadász, és képes lesz etetni a leendő fiókákat is.
Eredetileg a küszvágó csérek a folyók természetes zátonyain, kavicspadjain fészkeltek. Mivel a folyószabályozások és a turizmus miatt ezek a helyek szinte teljesen eltűntek, a faj komoly bajba került. A természetvédők azonban rájöttek, hogy a csérek elfogadják a mesterséges megoldásokat is. Ma Magyarországon a legtöbb sikeres költés a halastavakra, bányatavakra kihelyezett mesterséges fészkelőszigeteken történik. A Tisza-tónál a madárles alatt látható ilyen kihelyezett fészkelősziget.
Barkóscinege
Bár a külseje miatt a népnyelv cinegének nevezte el, valójában semmi köze a valódi cinegefélékhez . A sajátos evolúciós útja miatt egy teljesen különálló család, a barkóscinegefélék egyetlen európai képviselője.
A hímek feje kékesszürke, és a csőrük alól egy-egy feltűnő, fekete, lefelé húzódó „bajusz” vagy barkó fut le (erről kapták a nevüket). A tojók szerényebb, sárgásbarna színezetűek, és nincs barkójuk.
A barkóscinegék rendkívül romantikusak: már egészen fiatalon, néhány hónapos korukban párt választanak maguknak, és onnantól kezdve monogám párkapcsolatban élnek a halálukig. Mindent együtt csinálnak, és ha épp nem repülnek, szorosan egymáshoz bújva tollásszák egymást a nádszálakon.
Egy nyáron akár 3-4 fészekaljat is felnevelnek, és a tojások száma fészkenként az 5-8 darabot is elérheti.
Nyáron szinte kizárólag puha rovarokkal, hernyókkal és pókokkal táplálkozik. Télen viszont a rovarok eltűnnek, így kénytelen átállni a kemény náimagvakra. Hogy ezt meg tudja emészteni, a gyomorfala megvastagszik és megkeményedik, ráadásul szándékosan apró homokszemeket és kavicsokat eszik, amelyek „őrlőműként” működnek a zúzájában. Tavasszal a folyamat visszafelé is lejátszódik.
