Aznap este először Hódnagy hagyta el a Hódvárat, nyomában Hódanyóval. Egyenesen a tó sarka felé vették az irányt, ahol a víz fölé hajló fák rejtekében megkezdték esti tisztálkodásukat.
Hamarosan megérkezett Gurmi és Murmi is. Szép csendben siklottak a lugas alatt, szaglászták az ágakat, vizslatták a rejtekhelyet.
A család teljes biztonságban érezte magát, eszükbe sem jutott, hogy veszély leselkedhet rájuk. A szülők elmélyülten fésülgették bundájukat. Olykor egymás bundájába fúrták orrukat, és elégedetten szuszogtak.
Gurmi bevetette magát a part menti bozótosba, hamarosan hangos rágcsálásának hangját hozta a lágy szellő.
Murmi ujjnyi vastag ágat roppantott le egy víz fölé lógó fáról, ám mielőtt falatozni kezdhetett volna, Cserke suhant oda, és játékosan ráharapott a zsákmányra. Murmi mérgesen nyöszörögve rángatta ki zsákmányát húga szájából, és duzzogva odábbúszott.
A kicsik azonban nem hagyták annyiban: Cserke az épp megérkező Szuszkával észrevétlenül a háta mögé lopództak és a hosszú faág legtávolabbi végét kezdték ropogtatni – amíg észre nem vette Murmi és rájuk nem nyöszörgött újra.
Végül belátták, jobb, ha maguk szerzik meg a betevőt. Némi keresgélés után szép nagylevelű juhar ágat kerített magának Szuszka, diadalmasan úszkált vele körbe a kis medencében.
Cserke is megpróbált felkapaszkodni a vízből kilógó fatörzsekre, és onnan nyújtózkodott a magasabban fekvő ágak felé.
Végül sikerült elérni az édes juharlevelet, kis mancsukkal belekapaszkodtak és boldogan ropogtatták fogaik között.
Ahogy sötétedett, a nagyok elhagyták a fák rejtekét, és kimerészkedtek a nyílt vízre. Teljes biztonságban érezték magukat: itt aztán senki nem tudja észrevétlenül megközelíteni őket!
A Kis Tó és az Öböl között a száraz átjáró felett a Folyó hullámzott. A Gátból néhány csúcs emelkedett ki az áramló víz között, főleg ott, ahol a fák álltak. Némelyiknek derekáig ért a víz, másik épp csak a lábát lógatta bele.
Hódnagy kimászott az egyik fa meredek ágára és onnan ágaskodott a magasba, éles fogaival nagyokat harapdálva a fa kérgéből és törzséből. A víz messze vitte a hangot, Gurmi fel is figyelt a hangos falatozásra és csatlakozni akart apjához. Ám mire odaért, Hódnagy már az Öböl felé tartott, ahol Murmi ugrott fejest a habokba.
Murmi kiúszott a partra, oda, ahol pár napja még szárazon zörgött az avar, és az aljnövényzet közötti járatokban kóborolt. Egyszer csak valami zajt hallott a magasból.
– Talán már késő menekülni, inkább meglapulok a csatorna alján!
Mozdulatlanul lapult a víz alatt, amíg a fodrok elsimultak. Orrát és fülét becsukta, nehogy víz kerüljön belé, de nagy szemei tágra nyíltak: figyelte, mi történik odafent. Ekkor valami fényes villant, ami halálra rémisztette. Minden erejét összeszedve vágtázott a nyílt víz felé. Kis szíve vadul kalapált, nyomában jobbra–balra fröcskölt a víz. Vajon követi valaki? Füleit hegyezve próbált hallgatózni, de csak saját lába csapásainak ütemét hallotta.
Elérte az Öböl közepét! Sehol semmi félelmetes. Megmenekült!
Ekkor érkezett apja. Néhány pillanatra összeért a testük a víz alatt. Murmi megnyugodva fordult még egyet apja körül, majd lebuktak a víz alá. Apró buborékok jelezték Hódnagy útját, amint a part felé vette az irányt.
Murmi azonban az Öböl gátoldalán, a Folyó felé kimászott egy szárazulatra. Észrevette Gurmit, amint a Folyó felől közeledik.
– Mindig Murmié a legjobb hely – gondolta Gurmi és megpróbált felkapaszkodni testvére mellé, aki azonban az előző ijesztő kaland után, most meg akarta mutatni, mennyire bátor.
– Ide nem jöhetsz, ez az én helyem! – mondta, felágaskodott és teljes testével nekidőlt testvérének. Gurmi sem hagyta magát, a két hód egymásnak feszült és hangos nyöszörgésekkel közepette próbálták ellökni a másikat. Végül Gurmi visszaesett a Folyóba. Jobbnak látta menekülőre fogni, és hazafelé venni az irányt, ahol bánatos tisztálkodásba kezdett kudarca felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése