A Kis Tó, ahol a Hódvár állt, idilli hely volt. Vize tele volt friss zöld moszattal, a partján füzek, juhar, éger és nyárfák hajladoztak. A fák alatt keserűfű, lósóska és egyéb ízletes vízparti növények nőttek. A közvetlen szomszédságában volt az Öböl, melynek partján a kányafű nőtt. A Folyótól a Gát választotta el, így vize a legnagyobb viharban is nyugodt maradt. Hódanyó és Hódnagy előszeretettel kóborolt a sűrű aljnövényzetben, keskeny járatokat taposva maguknak. A kicsik, Cserke és Szuszka már egy hónapja megszülettek. Hódanyó büszkén nézte, ahogy esténként boldogan lubickolnak a tó vizében. Eszébe jutott, amikor először hozta ki őket: a kicsik a hátába csimpaszkodtak, egész hozzá simultak. Azóta már ügyesen mozognak egyedül is, sőt már kisebb botokat is megkóstoltak.
Gurmi, a nagy testvér előszeretettel vadászott moszatokra a víz alatt. Órákat töltött azzal, hogy mancsai között nagy cafatokban hozta a felszínre az újabb és újabb adagokat, majd boldogan rágcsálta mancsai közé fogva az ízletes, színes zsákmányt.
- Gyere kergetőzni! – bökdöste orrával Cserke.
- Rágcsáló hódot ne zavarj! – kaffantott húgára mérgesen Gurmi, és tovább cincálta a finom falatokat.
Cserke nagy lendülettel a vízbe vetette magát, otthagyta a táplálkozó bátyót, s inkább Szuszkával kerketőzött tovább.
Hódanyót azonban nyugtalanította valami. A levegő napról napra forróbb lett, esőt hiába várták, és a Kis Tó vize aggasztóan fogyott. Egy napon a Hódvár bejárata a vízszint fölé került.
– Eddig olyan jól rejtve voltunk – aggodalmaskodott – most, aki erre jár, megláthatja a tátongó lyukat a partoldalban. Cserke és Szuszka még annyira aprók!
– De hiszen mi már ügyesen úszunk! Nézd csak, Anya! – büszkélkedett Cserke.
– Remekül csinálod, kicsim! – mondta Hódanyó – de a folyó sodrásában nehezebb úszni, mint a tó nyugodt vizében.
– Ne aggódj, kedvesem, ma éjjel kiássuk a Folyó mentén a Nyári Lakot – nyugtatgatta Hódnagy feleségét. – Emlékszel a fatorlaszra, amit télen döntöttünk ki Gurmival és Murmival? Ott biztonságban leszünk! Segítenek a fiúk is, hamar készen leszünk.
Csakhogy ehhez át kell mászni a Kis Tó és a Folyó között húzódó Gáton, ami veszélyes vállalkozás, mert túl sok két és négylábú járkál arra. Hódnagy minden nap megtette ezt az utat, de nagyon óvatosnak kell lenni!
Történt egyszer, hogy Hódnagy a Kis Tó felé tartott a Folyóról. Amikor elérte a Gáton átvezető átjárót, amit Hódanyóval tapostak, észrevett valakit az ösvényen.
– Elcsalogatom innen ezt a kétlábút! – gondolta. Kihívó pillantást vetett rá, majd hetykén megfordult és ár ellen, felfelé kezdett úszni, mintha sose akart volna átmászni a gáton. Néha hátra–hátrapislantott, követi–e a kétlábú? Követte. Hódnagy erőteljesen evezett úszóhártyás lábaival, gyorsan haladt.
– Na, elég messze csalogattam! Most ráijesztek és eltűnök! – hatalmasat csapott a farkával és elmerült a mélyben. A víz sötétjében visszafordult és az átjáró felé vette az irányt. Megelégedetten vette tudomásul, hogy sikerült lerázni a kétlábút, biztonságban átkelt a szárazföldön és elmerült a Kis Tóban. Sötét éjszaka lett, mire hazaért. Az odúban már összevackolt a kis család. Hódanyó csendes szuszogással szoptatta kicsinyeit. Cserke mocorgott, mintha még álmában is kergetőzni akarna, Szuszka pedig szorosan Hódanyó bundájába fúrta magát. A két nagyobb is jóllakottan és békésen gömbölyödött a kicsik mellé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése