Az éjszaka kellemesen meleg volt. A hold ragyogva sütött, a csillagok fénye szelíden simogatta a fák ágainak csúcsát.
A hódcsalád egész területét bejárta az éjjel, hol itt, hol ott kóstolt bele a parti vizekben himbálódzó faágakba.
- Világosodik. - jegyezte meg Hódanyó - ideje hazafelé indulnunk.
- De én még éhes vagyok! - nyafogott Szuszka.
- Én sem hagyom itt a legjobb falatokat. - dünnyögte Gurmi.
Murminak azonban más jutott az eszébe.
- Ha elsőnek érek haza, én téphetem le a Teraszról a legjobb falatokat. - suttogta maga elé.
Neki is indult. Erőteljes farkcsapásokkal evezett árral szemben. Végig a part közelében maradt, ott kisebb volt a sodrás. Fél szemmel azért a szárazföldet figyelte: nem közeledik vajon valami csalafinta ellenség? Néha lebukott a víz alá, ott tett meg néhány métert, majd újra előbukkant.
- Ha van is ott valaki, így biztos lerázom! - fontolgatta magában.
Hamarosan elérte a Teraszt. A legfinomabbnak tűnő törzs alatt megállt. Körbepislogott, nem követte-e valaki, majd két lábra állt, és addig nyújtózkodott, amíg elérte a fa vastag kérgét. Fogaival addig harapdálta, míg egy méretes darabot le nem hántott róla. Majd a zsákmánnyal a szájában a vízbe dőlt.
Boldogan rágcsálni kezdte. A kéreg hangos sercegések közepette tűnt el a fogai között.
Közben megérkezett Gurmi, és a Terasz másik végén belekezdett egy apró gally elfogyasztásába.
Egy pillanatra abbahagyta a ropogtatást, és mozdulatlanul hallgatózott.
- Mi ez a csodálatos rágcsáló hang? Itt valaki egy HATALMAS ágat rágcsál? Megyek megnézem.
Murmi épp akkor emelkedett fel újra egy újabb kéregért, amikor Gurmi feje megjelent egy közeli fatörzs mögött.
Épp nekiállt volna a falatozásnak, amikor megpillantotta a settenkedő testvérét.
Gurmi ártatlan képpel közeledett felé, és épp kitátotta száját, hogy elkapja a kéreg szabad végét, ám Murmi nem hagyta magát. Farkának egyetlen erőteljes lökésével előre lökte magát. A lendület elsodorta testvérét.
Gurmi menekült. De nem adta fel. Lebukott a víz alá és Murmi háta mögé úszott. Onnan próbálta észrevétlenül megközelíteni.
Ám Murmi észrevette a közeledő tolvajt. Felé fordult. Mindketten felágaskodtak, mellkasukat egymásnak feszítették és visító hangot adtak ki.
Murminak még a kéreg is kiesett szájából a dulakodás közepette. Végül egy utolsó mozdulattal nagyot lökött Gurmin, aki elmerült a vízben.
Ám amint Gurmi elmerült, bravúros ügyességgel megragadta Murmi elveszett ennivalóját. A méretes fakéreggel a szájában újra támadásba lendült. Sikerült! Murmi menekülőre fogta a dolgot.
Gurmi pedig elégedetten terült el a megnyugodó vízben és folytatta, amit Murmi elkezdett: a fűzfakéreg békés majszolását.
Murmi sértődötten üldögélt a Terasz mögött a védett öbölben. Időnként még mindig Gurmi felé pillantott, de már nem morgott. Csak a bajsza remegett néha bosszúsan.
A nap mindeközben feéjebb araszolt az égen, bevilágította a fák tövét. Aranyló világosság terült szét a tájon. Murmi nagyot sóhajtva engedte el mérgét.
- Nem fogok én Gurmi miatt bosszankodni. Inkább szerzek magamnak újabb elemózsiát. Van itt elég mindenkinek!
Azzal a közeli fához cammogott, élvezettel szagolgatta, majd beleharapott a lelógó levelekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése