Telt–múlt az idő. A nyár egyre forróbb lett, a víz pedig egyre kevesebb. A forró estéken az emberek szívesen andalogtak a parton, figyelték a folyón elhaladó kenusokat, hallgatták a szemközti partról átszűrődő motorok zúgását. Izgatott gyerekek bizonygatták nagymamáiknak, hogy itt is, ott is láttak hódokat felbukkanni a vízbe dőlt fák között.
A hódcsaládnak nem volt nyugta: folyton résen kellett lenniük, és legtöbbször csak éjszaka merészkedtek a partra legelészni.
Az Öböl teljesen kiszáradt, csak a Kis Tó közepén csillogott még egy sáros pocsolya. Hódanyó megvárta, míg leszáll az éj, és teljesen besötétedik.
Ilyenkor felkereste az Öböl partján a kányafüves legelőt, és jóízűeket falatozott a friss sárga virágokból. Néha őzek jöttek inni a tóhoz, kócsagok és szürkegémmek lépdeltek a vízben méltóságteljesen, de tőlük nem tartott, előlük nem kellett a vízbe menekülni.
Egy napon azonban érdekes dolgot vett észre: a víz elkezdett beszivárogni az Öbölbe. Először el sem akarta hinni:
- Eh, biztos csak a hangos zenélő hajó vetette hullámok tolakodnak egyre beljebb.
De nem! A víz határozottan jött. Egyre több és több, és egy hét alatt úgy feltöltötte az Öblöt, hogy ellepte a partot és a sárga virágok között is víz ringatózott.
– Talán visszaköltözhetünk végre? – morfondírozott Hódanyó. – Sokkal nyugalmasabb lenne!
A víz egyre emelkedett, a Folyó egyre gyorsabban folyt. Szétzilálta a Nyári Lak fáit, nagy törzseket ragadott magával. Végül olyan magasra emelkedett, hogy a Nyári Lak belső, száraz lakóüregébe is betolult.
- Visszaköltözünk! – Jelentette ki Hódnagy.
A Hódvár újra régi fényében pompázott, a Kis Tó vize felfrissülve várta a családot, és ők boldogan vették birtokba újra az otthonukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése