Régi vágyam megnézni a Rám-szakadék befagyott vízeséseit, és ezt most végre meg is tudtam tenni. A több napos csikorgó fagy azzal kecsegtetett, hogy nem leszek nyakig vizes, és a csapadékmentes idő miatt reménykedtem abban is, hogy a létrák nem fognak csúszni, járhatóak lesznek. Mivel a kutyát is vittem, úgy terveztem, hogy csak az első nagy létráig megyek.
Bár tavasszal itt még fel tudtam tolni Dézit a létra melletti sziklákon, gyanítottam, hogy most kevésbé lenne kivitelezhető ez a művelet (és valóban: körmöcskéivel nem tudott belekapaszkodni a jégbe).
Dömösről a szurdok bejáratáig vezető széles aszfalt utat egy centis jégréteg borította. Eltöprengve csúszkáltam rajta: mi lesz az erdőben? Az út és az erdei ösvény elágazásánál több helyen is a Pilis parkerdő által kiakasztott tábla figyelmeztet az út veszélyességére. Hm. Meglátjuk meddig jutok, kezem-lábam törni azért nem akarom!
Szerencsére azonban az erdőben jobb volt a helyzet. Vékony, tapadós hóréteg lepte be a leveleket, úgyhogy az ösvény biztonsággal járhatónak bizonyult. A lábnyomok tanúsága szerint nem én voltam itt az első látogató.
Pár méter után szembesültem az első kihívással: az út a nem átugorható szélességű patakon keresztül vezetett tovább. Rálépve a fagyott vízre, az recsegett, ropogott alattam. Nem fog elbírni! A nyári megoldás, hogy kőről kőre szépen átugrálok, szintén nem tűnt megvalósíthatónak, lévén a kövek is elég csúszósnak tűntek, és a vízállás is magasabb volt, mint nyáron. Úgyhogy elindultam a patak mentén, keskenyebb gázlót keresve. Hamarosan találtam is egyet, és száraz lábbal, esés nélkül átkeltem a másik partra. Jó darabig a patak mellett vezetett az út. A téli alacsony napállás ellenére a lombtalan fáknak s a déli órának köszönhetően a sziklák közé sok helyen besütött a nap, fényárba borítva a tájat. Boldogság hormonjaim száma a magasba szökkent.
A patakon vastagnak tűnő, ámde igen csalóka jégréteg mutatkozott. A jég felszíne sokszor kásás volt, néha egészen elkeskenyedett, és a kutya alatt is beszakadt, néha pedig akár ugrálhattam is rajta. Az út hol a patak mellett haladt, hol pedig egyenesen átvezetett rajta. Lépteim nyomán néha recsegett a jég, néha pedig besüppedt, mintha gumiból lenne.
De legtöbbször sikerült megtalálnom azokat a részeket, amelyek elég vastagok voltak ahhoz, hogy elbírjanak. Ilyenkor azonban más kihívásokkal kellett megküzdenem. Mint tudjuk egy folyó attól folyó, hogy fentről lefelé folyik, azaz a tóval ellentétben felszíne nem vízszintes. Amikor befagy, akkor se. Tapasztalatom, hogy ezt bizony könnyű elfelejteni, de szerencsére patakon való átkelés kis gonosz szelleme erre igen gyakran emlékeztetett.
Az erősebb sodrású helyeken a víz kicsi rétegekben fagyott meg:
Az első igazi kihívásnak az a szakasz tűnt, amikor teljesen eltűnt az út, csak a befagyott folyó állt velem szemben. A kutya vidáman szaladt előre, néha ugyan ötfelé csúszott a négy kicsi lába, de kihívóan nézett vissza: te nem jössz?
Mentem. Biztonságba helyeztem a táskám mélyén a fényképező gépemet, és a beépített korlátokba kapaszkodva sikerült talpon maradni. Jutalmul az első kisebb vízesés jégképződményeiben gyönyörködhettem.
Kicsit felbátorodva eddigi sikereimen, bátrabban haladtam előre, aminek az lett a következménye, hogy az egyik helyen beszakadt alattam a jég, bokáig süllyedtem a vízbe, a cipőm szárán csendesen csordogált be fagyos lé. Innentől kezdve azonban már nem stresszelt annak a gondolata, hogy vizes lesz a lábam, hiszen már vizes volt. Sokkal felszabadultabban lépegettem a szurdokban, és arra gondoltam, mennyivel jobb a kutyámnak, akit az sem zavar, ha nedves lesz a hasa. Ahogy lépegettem, a víz felmelegedett a cipőmben, és kellemes szigetelő réteget képzett. Egyáltalán nem fáztam a -8 fok ellenére sem, sőt kimelegedtem a gyaloglásban.
Hamarosan elértem a nagy létrát, és minden képzeletemet felülmúlta a látvány:
Ámultam és fotóztam, fotóztam és ámultam. Kutya nyüszített, nem tudta megmászni a jéghegyet. Ez roppant mód bosszantotta, mert szeret mindennek a legtetejére feljutni. A létra teljesen száraz volt, felkapaszkodtam a tetejére és megnéztem a tovább vezető utat: a sziklák között teljes szélességben meredeken felfelé vezető síkos jégpáncéllal bevont patakon át vezetett volna az út. Nem kockáztattam, úgy döntöttem, innen visszafordulok. Annál is inkább, mert a kutyám kérdőn nézett rám: hogy fogok rajta segíteni? Sehogy - nyugodj bele, eddig jutottunk!
Az erdő csendes volt, nem hallatszott más, csak a sarkam alatt nyikorgó hó, és a nadrágom keményre fagyott szárának ütemes kopogása a cipőmön. Mire hazaértem, még a zoknim is megszáradt a kocsiban a cipő alatt.
Gyönyörű!! A kepek is de ez nem ujdonsag ;)
VálaszTörlés